Krisztusutak

Jézus, lelkiség és a föld:
Jézus Krisztus utai, az ő hozzájárulásai az emberi tudatossághoz, valamint az emberiség és a föld megváltozásához: független info-oldal, új szempontokkal a tapasztalat és kutatás számos területéről, gyakorlati tanácsokkal a személyes fejlődéshez.

http://www.ways-of-christ.com/hu

Krisztusutak az emberi tudatban és a földön.

A 1a. részről: Fejezetek az evangéliumi lépésekről:

BEVEZETÉS az itt közölt szövegek értelmébe és használatába.

Kétezer év óta – a megelőző próféciákat is számítva még néhányezer évvel régebb óta – gyűjtenek az emberek sokrétű, közvetlen tapasztalatokat Jézus Krisztusról. Eltérő jellegük, különböző vallási, filozófiai vagy tudományos hátterük ellenére, egymástól függetlenül rokon vonásokat mutatnak. Krisztus mindenkor jelenvaló realitásáról szólnak; részben arról a lehetőségről is, hogy mások vagy magunk miképp készülhetünk fel hasonló tapasztalásokra; és az emberiség 2000 éves fejlődésébe Krisztus által beszivárgott új képességekről, amiket nem csak a külsődleges, kulturális-történeti értelemben gondolunk. Részleteiben és pontosan követjük a „növekedésnek” ezeket a nem csak elméleti, de gyakorlatban is bizonyítható lépéseit. A Jézus által megtett lépéseket követve, a különféle élethelyzetekre vonatkozóan kinyilvánítható ezek jelentése is.

A XII. században Joachim de Fiore apát „A Szentlélek korát" jövendölte, amikor az egyének kapcsolata Istenhez, az intézményektől függetlenül általánossá válik. Ma világszerte több erőfeszítés történik, amik nem csak Krisztus emberben való testet öltését keresik, hanem az egyént „Krisztus testének” tudatra ébredő sejtjeként tekintik.

A részben ezzel összekötöttnek látszó „Krisztus visszatérése" és a jelenkori „apokalipszis", mint nagybani folyamatok átfogóbb dologra utalnak, mit az emberként kigondolt „újra-megtestesülésre".

Mik azok a specifikus fejlődési lehetőségek az ember és a föld számára, amik itt megtalálhatók és Jézus földi léte előtt nem adattak meg, ez az a kérdés, aminek megválaszolási próbálkozásai adták az indítást ezen anyag összeállításához.

Abban az időben,
- amikor a Jézus Krisztus jelenséget különböző teológiai és dogmatikai, nyelvészeti, történeti-kritikai, archeológiai és paleografikus, vallásszociológiai és mélylélektani, természettudományos, politikai, stb. nézőpontból veszik igénybe,
- amikor az őskereszténység idejéhez hasonlóan a régi materialista mellett egy sorétű lelki világ jött létre, amik mindegyike folyamatos átmenetet, de elhatárolódást is jelent a kereszténység felé,
- amikor minket összezavaró jelenségek lépnek fel, például több állítólagosan megtestesült Jézus a jelenben, amikoris meglehetősen kétes, sőt negatív dolgok történnek Krisztus nevében, akkor lehet igazán érdekes megvizsgálni, mi lehet ebben a komplexitásban Jézus speciális jelenléte.

Ehhez a saját belső tapasztalataimhoz kapcsolódom, de hivatkozom más misztikus, stb. forrásokra is. Az alkalmazott nézőpont interdiszciplináris, több tudomány- és tapasztalat-területre támaszkodik, nem csak a teológiára. A lelki nézőpontok esetén ne essék szó a politikai tudatról elterelő, pszeudo-lelkiségről. Természetesen nem lehet a kitekintés korlátozásaként elfogadni az elmúlt évszázad természettudománya mechanisztikus gondolkodásának dogmáit; ugyanúgy ahogy a keleti gondolkodás képzeteit se, amik abból indulnak ki, hogy ami nincs az ó-indiai védákban megírva, az nem is létezik, és Jézus csak ennek egy „esetleg harmadosztályú tanítója”. A szövegben csak összehasonlításként vagy kiegészítésként megemlített könyvekből, stb. nem lehet ezeket a felismeréseket levezetni, így ezen könyvek vagy a teológiai előképzettség nem szükséges a megértéshez. (Ugyanez érvényes a tervezett Könyvlistára, amit a teológiai érdeklődésűek számára állítunk össze, lásd a Linkek-et.) Semmi sem tekinthető dogmának vagy valamilyen külső egyház szervezet véleményének. Nem irányul azonban semelyik egyház vagy vallási közösség ellen, és nem irányul például az Apostoli Hitvallás ellen sem. Más vallású vagy világnézetű emberek, akik a kereszténység új felismerései iránt pozitív érdeklődést tanúsítanak, érdekes dolgokat találhatnak ebben a teológiailag és anyagában el nem laposodott írásban. Éppen ezért utalásokat tartalmaz a keresztény utak és más keresések viszonyára. Amiképp János evangéliumában kidolgoztatott a keresztény specifikum, az akkori kereső ember által érthető nyelven, úgy mutatja ez az írás ma a különböző irányú megközelítési lehetőségeket. Ez az írás stílusában is szabad; elvégre a kutatás más, mint a misszió. Azok a keresztények, akiknek egyszerű hite mély megfontolások nélküli, ebből az írásból megtanulhatják, miképp kerülhetnek jobb párbeszédbe a környezetükben élő, más lelkiséget képviselő emberekkel anélkül, hogy folyton félreértenék egymást.

A szöveg szeretne tisztán csak a tartalmával hatni.

„Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.” (Jn 16,12-13) Ez a szellem inspirálta ezt a projektet.

Módszertani útmutató*** a meditáció gyakorlatához:

Szövegeink többek között a Biblia szövegeinek meditáción alapuló szemléletének segítségével keletkeztek. Ennek megfelelően - a tisztán információs tartalom mellett - különösen az evangélista fejezet kiindulópontjaként meditáción alapuló szemlélet céljára készültek.

A főszöveg 37 fejezete az Evangéliumban és János Jelenésekről írott könyvében foglalt lépéseket követi. Célszerű ebben a sorrendben feldolgozni, segítségéként használva egyebek mellett János Evangéliumát és a Jelenések könyvét.
Csak az egyik módszer a Biblia tanulmányozása, vagyis a szövegek olvasása és az összefüggések szóbeli kidolgozása. A tanulmányozás közben a szöveg fejezetei és nem utolsó sorban Isten mélyebb felismeréseket is ébreszthet bennünk.
A web-oldal egy hosszú, folyamatos szövegből áll, aminek fejezetei a tartalomjegyzékből is elérhetők. Alapos tanulmányozáshoz ajánlatos kinyomtatni a szöveget*: a böngésző és a nyomtató beállításaitól függően a terjedelme ...kb. 120 oldal.
Aki az egyszerű olvasáson túlmenően érdeklődik a feldolgozás mélyrehatóbb módszerei iránt – a lélek elhanyagolt rétegeit is belevonva –, egy-egy fejezet koncentrált áttanulmányozása után elolvashatja a megfelelő fejezetet például János Evangéliumából és meditálhat róla. (János illetve tanítványai különösen az események mélyebb lelki jelentőségével foglalkoztak.)

Részletesebben a meditáció gyakorlatáról.

Erre többféle lehetőség van; általában ugyanazok az előfeltételei, mint bármely meditációnak: először is megfelelően ki kell szabadítani figyelmünket az aktuálisan elterelő vagy elhangoló problémák fogságából, önmagunk tudatos ráhangolásával vagy egy beszélgetéssel, stb.; úgy, hogy lelkünk nyitottá váljon. Kerülni kell a fáradtság, éhség, alkohol vagy dohányfogyasztás, stb. közvetlen hatását is. A meditáció közben ne zavarhasson például telefon vagy bármi egyéb. A hely érződjön kellemesnek, ne legyen például egy sugárzási stresszt okozó készülék mellett (ld. a linkek között: az építkezés biológiája). Aki gyakorlott, az esetleg egy forgalmas piactéren is tud koncentrálni, de kezdetként célszerű az ilyen tanácsokat megfogadni. Korábban az ilyen evangéliumi meditációk során a szöveget lassan, lecsukott szemmel mormolták (például a rózsakeresztesek**). Ehhez előzetesen kívülről megtanulták a szöveget, hogy a figyelmük ne a szavakra, hanem azok tartalmára irányulhasson. Volt olyan variáció is, amikor a szöveget euritmikus taglejtésekkel kísérték. Lehetőség van arra is, hogy a szöveg elolvasás után, azt becsukott szemmel hagyjuk hatni magunkra. Eközben nem gondolkodunk aktívan, vagy legalábbis a meditatív szemlélődés a gondolkodás után kezdődik. Ha a gondolatok tovább is haladnak, egyszerűen röviden „megszemléljük” őket, nem gondoljuk tovább. Ez érvényes azokra a felmerülő gondolatokra, amiknek látszólag vagy ténylegesen nincsen tényleges kapcsolata a meditációnkkal. (Ha külső dolgokhoz kacsolódnak, akár fel is írhatjuk őket, ezzel hatékonyan szabadulhatunk meg a velük azonnal való foglalkozás kényszerétől.) A meditáció közben történt fontos eseményeket célszerű utólag feljegyezni, így könnyebben követhető saját fejlődésünk. A szemlélődés a tudat mélyítéséhez vezethet, ami azonban nem feltétlenül következik be (kontempláció, meditáció).
Hasznos lehet kezünk ügyében tartani egy noteszt, amibe felébredésünk után jegyzeteket készíthetünk. Ez egyrészt segíthet az álmokra való visszaemlékezésben; másrészt az ilyen feljegyzések alapján jobban követhető az álmok fejlődése. Az álombeli jelképek nappali lerajzolása segíthet eme megnyílás erősítésében. Egyre jobban láthatóvá válhat, hogy nem minden álom magyarázható meg nappali élményekkel és azok pszichikai feldolgozásával, hanem itt valami olyan történik, ami más módon ugyanolyan fontos, mint a nappal.
Ezek nem okkult rítusok, egyszerűen időt adunk a lelkünknek, hogy megnyíljon a tartalmak illetve Isten felé, ahelyett, hogy a tartalmakat egyszerűen az intellektus rendelkezésére bocsátanánk – ami persze nem rossz, de önmagában semmi esetre sem elég a megértéshez. Idővel ez az ember minden rétegét, akaratát, sőt még a testét is, megérinti és átalakítja. Csak amikor például új felismerésekre jutunk, vagy a meditáció illetve az erre vonatkozó álmok során megfelelő szimbolikus képek jelennek meg előttünk, avagy életünk ilyen módon fejlődik, csak akkor érintette meg lelkünket mindaz, ami a fejezetből levonható. Ezzel tovább is léphetünk, feltéve, hogy megvan az erre vonatkozó igényünk. Ehhez hasznos lehet egy hetet vagy inkább egy egész hónapot egy fejezet tanulmányozásával tölteni. Ezzel szemben nem feltétlenül szükséges a tartalmat 100 %-ban feldolgozni, mert ezek a lépések már nincsenek teljesen elhatárolva egymástól. Az Isten akkor nyújt lelki élményt az embernek, amikor Ő (az Isten) akarja, a „csillagok órája” a meditációval is csak előkészíthető, de nem kikényszeríthető. Azonban semmilyen teológia, stb. sem helyettesíthet kizárólagosan egy ilyen belső gyakorlatot, ami a valós megéléshez vezethet, és nem egy elszürkült teológiához.
Egy ilyen meditáció lehetőségein kívül annyi út vezet ugyanahhoz a célhoz, ahány ember van.

További meditációs formák keresztény kontextusban.

Miközben az ilyen, fentiekben leírt, tartalmilag is specifikusan keresztény meditációs formákat manapság kevés egyházi környezetben kínálják, éppen az egyházi konferenciás házakban gyakran egészen más meditációs formákat kínálnak. Mert az emberek joggal keresik a tapasztalásokat. Csak éppen az egyházak az évszázadok során mélyen eltemették saját spirituális és meditatív tradícióikat, amiket először újra fel kell fedezniük. Ezért pótszerként először például buddhista meditációs formákhoz fordultak (ilyen például a Zen, egy egyszerű csend-meditáció), és ezeket kötötték semleges vagy keresztény bevezetéshez. Esetleg ebbe a csendbe beépítenek képeket, festményeket vagy egyes mondatokat a Bibliából vagy keresztény misztikusoktól. Egy, például az Athos hegyén, még élő gyakorlatot, mi szerint a görög-ortodox szerzetesek a „kyrie eleison”-t (Uram irgalmazz) ismételgetik, már tárgyaltuk főszövegünk „A sivatag csendje” fejezetében. Az énekek is felvehetnek elmélkedő, meditatív karaktert. A legegyszerűbb és a leghatékonyabb lenne: ha az egyházak jó példát mutatnának, amennyiben az Istentiszteletekbe gyakran beépítenék a csendet, például az imádságok előtt, az alatt, az után – a „válaszra” várakozva – a prédikáció után, a lelkigondozói tanácsadás alatt, stb. Így ez a meditatív elem nem lenne elszigetelt, hanem értéke az összefüggésben közvetlenül lenne megélhető. Az Isten hatására való ilyetén előkészületen túl, minden élet felvehet egy alapvetően meditatív karaktert – ami mai hektikus világunkban igen nehéz. Mindenesetre abszurd dolog lenne, és nagyfokú ismerethiányról tanúskodna, minden meditációt, megkülönböztetés nélkül, „nem kereszténynek” besorolni, csak azért, mert bizonyos, nem-keresztény csoportok által gyakorolt meditációs formák ismertebben, mint a keresztények. Képek (pdf).

Még azok is, akik a belső tapasztalások keresése közben a kábítószerek fogyasztásának alkalmatlan és veszélyes útjába ütköztek, e helyett a meditációval találhatnának betöltő élményre.

* ...A kinyomtatott szövegek koncentrált tanulmányozása az olyan következtetéseket kerüli, amelyek az internet túlzó mértékű használatából független kutatók által és a "multitasking"-ból (egyidejűleg több tevékenység követése) erednének.

** Mintegy a keresztény "Universitas Esoterica" Berlinben (Wolfgang Wegener) rózsakereszt iskolában, amely 1984-ig állt fenn.

*** Ezen oldalak mélyebb megértése előfeltételezi ezek önértelmének figyelembevételét és az ehhez megfelelően alkalmazott további metódusok használatát is (l. fent). A szövegek tanulmányozása közbeni ilyenféle magatartás egyébként a filozófiában pl. általános irányvonalnak számít komoly munkálatok során ("principle of charity", Donald Davidson, "On the Very Idea of having a Conceptual Scheme", in "Proceeds and Adresses of the American Philosophical Assosiation", Vol. 47, 1973 - 1974, S. 19.)

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

 .

Ezek az oldalak és az egyháztörténet különféle teológiai irányzatai

1. A kereszténység eltemetett spirituális mélységeit napvilágra hozni kívánónak természetesen először is Jézus tanítására, életére és jelentőségére valamint az őskeresztényekre kell figyelnie; méghozzá „apokaliptikus” vonásaikat is figyelembe véve, ahelyett, hogy kimarkolná azt, ami egyik vagy másik teológiának tetszésére van. Ennek során az is látszik, hogy komolyan kell venni a korai keresztények sokféleségét is – ahogyan azt az evangélisták ******) maguk is komolyan vették, ezzel felismerhetővé téve Krisztus impulzusainak szélesebb jelentőségét. *)

2. A korai évszázadok régi egyháza általában az „egyházatyák” autoritásától és átfogó tárgyalásaitól volt meghatározott. Ők (a korai kereszténység „egyházatyái”) egyebek mellett a görög nyelv és tanultságuk segítségével nyilvánvalóvá tették Európa számára az őskeresztény hagyományt. Ők még sokmindent tudtak régi írásokról, amik mára már elvesztek. Amint mindig is, ebben az időszakban is sokat vitatkoztak arról, mi felel meg az igazi kereszténységnek és mi nem. Néhány, később elfojtott, felismerésük is megérdemli az újra feldolgozást, természetesen a forrásokkal való összevetésben. Továbbra is léteztek keresztények – például Egyiptomban, v.ö. a Naq Hammadi-ban talált leletekkel – akik nem az egyház gyógyító közvetítésére támaszkodtak, hanem inkább az egyén közvetlen kapcsolatát ápolták Istennel, az imádságban, meditációban, stb. Ennek egyes elemeinek maradványai markánsan felismerhetőek a mai ortodox egyházak „misztikus teológiájában”.

3. A középkori skolasztika és kánonisztika egy olyan teológiai rendszerezéshez vezetett, mely gondolati, vagy inkább vallásfilozófiainak nevezhető, levezetéseken alapult (érv, ellenérv, következtetés); ennek során az egyházatyák továbbra is autoritásnak számítottak, amennyiben beleillettek ebbe a gondolatmenetbe. Bár a skolasztikus gondolatokban, az akkori kor számára, sok hasznos lelki táplálékot találunk, ijesztő a gyakorta egyoldalú, abszolút igazságokat megfogalmazó, ezáltal kirekesztővé váló intellektuális logika – amit meg kéne különböztetni a tulajdonképpeni vallási dimenziótól. Ez tanítások illetve dogmák formájában megőrizte ugyan a hitet, ám elvezetett az inkvizíciós praktikákhoz is. Egy mai spirituális kereső illetve misztikus kreativitásából felismerhető, hogy bizonyos pontokon ugyanez az intellektuális módszer más következtetésekre is vezethetett volna, vagy vezetett is; illetve a tényleges lelki növekedés rugalmasabb és átfogóbb tudatot tételez fel, nem ilyen megkeményítettet. A rendszeres teológiának, különösen a katolicizmusban, még mai is ez a szigorú, skolasztikus módszer a kiindulási pontja. Ma már megjelentek bizonyos nyitások más illetve ökumenikus kezdeményezések felé (például Yves Congar). Itt nincs azonban szó valamelyik teológiai irányzat egyoldalú kritikájáról. A „Krisztusutak” mai főszövegének korábbi kimunkálási stádiumában megvizsgáltuk azt is, milyen rendszeres módon lehet bekapcsolni a rendelkezésre álló anyagot. Egyetlen módszer maradt használható, mégpedig „Jézus lépéseinek” követése, amit azt az evangéliumokban feljegyezték! Mert éppen ezekben tükröződnek vissza az emberi fejlődés és tudati síkok archetipikus sorrendjei, a környező világ összefüggésében is. Ez azonban egy új, interdiszciplináris megközelítés.

4. Amikor már nagyon sok egyházi hagyomány tornyosult az alapok fölé, elkövetkezett a reformátorok tevékenysége, akik ismét erősebben hatóvá kívánták tenni a bibliai alapokat. Ezzel azonban csak erősen korlátozott eredményeket értek el, mivel Ők is koruk gyermekei voltak, és például keveset tudtak a kereszténység történelmének spirituális és misztikus áramlatairól. Ráadásul olyan tradíciókat is elejtettek, amik legalább magvukban értékesek, például Mária tiszteletét. Annak idején csak egyeseknek adatott meg, például J. V. Andreae evangélikus teológusnak, hogy regénynek álcázott álomképekben számoljanak be mélyrehatoló, esetleg „keresztény-ezoterikusnak” nevezhető tapasztalataikról; ennek a biztonsági okokból választott formának tudható be, hogy ebben nehezen ismerhető fel a keresztény tartalom. A protestáns világ sem volt mindig olyan toleráns, mint amilyennek látszhatott. A többit megtette az ellenreformáció, a vallásháborúk, stb. Ennek ellenére akkoriban erősen hasonlítottak egymásra a különböző teológiai módszerek. Amikor ma még a protestáns egyházakon belül is elkülönült hitvalló közösségek léteznek, mint a lutheránus, kálvinista (református) és az uniált egyházak, meg kell mondjuk ezek képviselőinek, hogy bár ez teológiai szakviták alapjának remekül megfelel, az egyházuk népe számára kevés jelentőséggel bír. **)

5. Az ezután következő időszak, a felvilágosodás új filozófiájával illetve a természettudományok racionalizmusával sem vezetett oda, hogy az intellektuálisan meghatározott, régi teológia mellé odaállította volna a spirituális tapasztalásokon alapuló teológiát. Ezzel ellentétben egyre inkább, időnként nem is tudatosan, a kor, ugyancsak intellektuálisan meghatározott, egyoldalúan materialistává vált tudományos felfogása mellé álltak a történeti-kritikai teológusok is. A teológia mindinkább történelmi, irodalomtörténeti és nyelvészeti kutatási iránnyá vált – ami nem automatikusan helytelen, de igen egyoldalú. 
Az irodalom fajának figyelembevételének nincs akadálya - de ilyen esetben a lehető legmegfelelőbben kell ezt megtenni anélkül, hogy sematikussá válna; l. pl. oldalunkat az un. Philippusevangéliumhoz (lásd az angol / német frissítéseket). Az írások kijelentéseinek olvasása során többször is szükség van ezeknek az akkori időszak körülményeivel történő összehasonlítására - azonban ilyen esetekben nem szabad már előre az akkori kijelentéseknek egy a mai korra jellemző leértékelését előfeltételezni. A létesülő közösséggeli összefüggése is megvilágosíthatja tartalmát - ennek nem kell azonban a látókör leszűkülését eredményeznie egy olyan külsőleg tisztán emberi történésre, amelyben Isten már nem létezik közvetlenül, mivel Ő az emberiség számára mindig is a legfontosabb volt. Az a tény, hogy egy üzenet gyakran csak egyes emberek számára volt elérhető, semmiképpen sem zárja ki általános értelmét. Fontos a hagyomány ma érvényes jelentését is keresnünk - teljes tartalmát azonban csak akkor ismerjük fel, ha az ígéretek visszakövetését mai emberek számára is komolyan vesszük, vagyis legalábbis megpróbáljuk komolyan venni.
(Ellentétesen látták magukat a régi, rendszeres teológiát képviselő, korabeli teológusok, a tulajdonképpeni teológia olyan magjának, mi köré csoportosulhatnak az újabb kutatási irányok. Az azonban kérdéses, hogy lehettek-e valóban ilyen integráló maggá.) Valószínűleg érdekes kezdeményezés lenne a sokoldalú, tudományos felfedezéseket a hitbéli tanokkal kapcsolatba hozva vizsgálni – amennyiben ez nem vezetne újabb, természettudományos dogmákhoz. Ez azonban csak akkor lenne következetes, ha ma is megtennénk. Ez azonban eddig nemigen történt meg. Ez azt jelentené, hogy figyelembe kéne venni azt az új világképet illetve paradigmát, amit az új, már nem annyira materialista, tudományos irányzatok rajzolnak ki, a kvantumfizikában, a modern biofizikában, a geo- és asztrofizikában és különösképp a határtudományok területén, például a parapszichológiában, stb. Értelmetlen lenne egy mai teológiát a XIX. század világképre alapozni! ***)
A XIX- század óta a felvilágosodás irányzataival szemben is erősödtek az ellenirányzatok, például az ébredési mozgalmak, amik eredményeképp sok szabadkeresztény egyház jött létre. Ezek azonban nem látták szükségesnek, hogy foglalkozzanak a természettudományok eseményeivel; e-nélkül is egy bibliai orientációjú hitet képviselnek. Erre általában nem is használják a teológia kifejezést, de mégiscsak a Biblia egyfajta teologikus magyarázatáról van szó (exegézis / hermeneutika).

6. A XX. században több törekvés is megpróbálta kibontani a teológia azon vetületeit, amikre eddig nem fektettek kellő hangsúlyt, azonban ezek sem vonták bele azt a misztikus-spirituális dimenziót – amit pedig már Karl Rahner is szükségesként ismert fel. Ezek a katolikus és evangélikus kísérletek legalább a társadalom számára hoztak valami eredményt, amennyiben a figyelmet az emberek gyakorlati gondjai felé fordították: például Karl Barth, a politikai teológia és a felszabadítás teológiája(i) a harmadik világban, a teremtés teológiája ****), a feminista teológia, … . Bizonyos irányzatok, mint például Bultmann „mítosztalanító teológiája” azonban a gyereket is kiöntötték a fürdővízzel, vagyis a hitet egy – mint említettük időközben szintén elavult – materialista világképre redukálták, habár helyesen felismerték, hogy a hitet nem szükséges tudományosan objektivizálni. Drewermann megkísérelte az evangéliumok mélylélektani elemzését. Ez akár híd is lehetett volna, ami kivezet a materialista világkép lélektelen világából – ha nem játszották volna ki a Biblia tulajdonképpeni spirituális dimenziójával szemben, amit ettől tisztán megkülönböztetendő.
Az eddig vitákat a fundamentalizmus és a relativizmus közötti problémák uralták. 
A teológiai körökön kívül, az utóbbi években még bizonyos "Jézus-leleplező történetek" is szerepet játszanak, amik a mai párbeszéd összképét nem éppen javítják.

7. Egyenlőre kevés érzékelhető a XXI. század „posztmodern” teológiájából. A kereszténység spirituális lehetőségeinek megújítása – a régi hitbéli mélység és a kivívott szociális érzékenység megtartásával – a tudat átfogó változását tételezi fel. ***** Itt a spirituális precizitásra és a világ és társadalom differenciált szemléletére van szükség (a teológia és vallástudomány eddigi kutatási irányainak kezelése és továbbírása helyett): ez a „teljes” kereszténységhez vezető út, a mai fragmentáltság helyett. Ez a „Krisztusutak” szándéka.
(…)

*) Ezek részben tudatosan, nem csak a „mondások Q forrását” ismerték el benne, amit később a kutatók feltártak. (Csak Jézus passiótörténet előtt elhangzott mondásait tartalmazza, olyan, a társadalmi konvenciókon túlmutató etikával, amit ma gyakorta a Hegyi Beszédhez kapcsolnak. Már a szoros rokonságot mutató, ennélfogva szintén autentikus Tamás Evangéliuma is mutatja, hogy a prédikátortól és a közönségtől függően, Jézus további mondásai is terjedtek…). Jézus életének utolsó lépéseit – Lázár feltámasztásával kezdődően – akkoriban még kevesen tudták követni, és ennek megfelelően autentikusan képviselni. Ennek ellenére hozzáférhetővé tették a keresők számára.

**) Újabban jelentkeztek Németországban olyan törekvések, amik ezt a helyzetet szeretnék tisztázni. Kiegészítésként lásd a cikket „Evangélikus Egyház: mozdul a dinoszaurusz”; „Publik Forum” 2002. 9. szám, pf.: 2010, Oberursel, 61410. A különböző egyházakról lásd a 3. részben „A 7 gyülekezet (a Jelenések) és a mai egyházak”.

***) Lásd a 3. részben a „Természettudomány és hit” fejezetet. Update English/ Deutsch. A kereszténység fejlődéséhez, l. Prof. Hans Küng, A kereszténység. Személyiség és történelem, 2007. külön kiadás. Küng úr itt olyan egységes kutatásra törekszik, amely a régészet és más, kritikus kutatások ellenére tartalmi forrásként komolyan veszi a régi irományokat. Ezen szövegek nem minden részét vesszük át a történelmileg kritikus kutatásokból. Pl. a Jézust érintő történések néha nagyon szubjektív élményként lépnek fel; Küng azonban nyitottan tekint az ilyen, még fel nem kutatott élmények önálló valóságosságára. Azonban - ugyan érdekes metódus alkalmazása által, amely segítségével a kereszténység fejlődési fokozatait vizsgálja felül - az irányzatok jelentőségét nem képes megfelelően méltányolni. Habár ezek az irányzatok eddig nem voltak meghatározók - mint pl. a misztika - mégis olyan útvonalakat tártak fel, amelyek a kereszténység teljes potenciáljának felméréséhez nagyon fontosak. Itt még annyit hozzá kell fűznünk, hogy belső szellemi "feladattal" ellátott ill. misztikus emberek gyakran nem érthetők meg tisztán történelmi-kritikus analízis segítségével, mivel külsőleg kézzel fogható életrajzukon kívül egy önálló, belső, szellemi életrajzzal is rendelkeznek. Ilyen esetekben mindössze meg kell próbálnunk ezen embertársainkat komolyan venni anélkül, hogy "szételemeznénk" őket.

****) Ld. például „Ökologikus teológia”, Kreuz-Verlag.

*****) A Szentlélek által adott „új, örök evangélium” értelmezése a Jelenések könyve 14,6 alapján, erősebb tudatot feltételez, mint amit az intellektus megenged.

******) Kiegészítés: Jézus és a teológiák:

Az Újszövetségben különböző teológiai látásmódokat találunk. Az írói alighanem tudatosan kombinálták össze. Megérezték, hogy Jézus sokoldalú. Többféle teológiai nézőpontra van szükség az Ő megértéséhez.
Tanította egyrészt a liberálisok vagy a felszabadítás teológiájának szociális érzékenységét – és tanította a konzervatív teológusok szigorúan individuáletikai irányelveit (azonban nem formalisztikusan és nem az államhatalomra irányultan).
Fellelhettük Benne a keresztény misztikusok vagy ezoterikus keresztények spirituális tartását (v.ö. a keleti Ortodox egyházak misztikus teológiájával) – de azt a beállítódást is, hogy a tanítványoknak evilágban kell élni életüket (utóbbi a legtöbb mai teológus és lelkigondozó fő témája, különösen az Evangélikus egyházban).
Jézusnak „természetfeletti” kapcsolata volt Istennel, (a keresztségtől a keresztig és a feltámadásig; amint azt János evangéliumából, János és tanítványainak visszaemlékezéséből láthatjuk); ez nem magyarázható meg a teológusok, például Bultmann, intellektuális tudata segítségével. Jézusnak azonban az emberi életfolyamatokon is keresztül kellett mennie, amik a természettudósok számára férhetők hozzá.
Több jelenség napjaink mélylélektana alapján érthető meg; ezzel szemben több olyan spirituális értelmű, ami túlmegy a mélylélektan felismerési lehetőségein.
Sok álláspont szinte elveszett, mióta a korai kereszténység nagy részét „eretnekként” üldözték (egy kalap alá vonva a tényleges vallási visszaélésekkel). A maguk módján mind egyoldalúak voltak, de nem jobban, mint valamelyik létező egyház.
Az egyoldalúság nem automatikusan negatív. Mindezen irányzatok konstruktív része rendben is lenne – ha nem képzelné magáról, hogy egyedül neki van igaza, és a többieknek semmi igazuk sincsen.

Az egyes evangéliumok és a teológia

Az evangéliumok – és például a „Q forrásnak” is nevezett rész Márk evangéliumából – többféle nézőpontot reprezentálnak. Ebből következően különböző hátterű emberek számára íródott. Márk például fontos volt az analitikus gondolkodású rómaiak számára és a római nyelvekre való fordítás alapjául. (Prof. Morton Smith megnevezi ezen evangélium egy „titkos részét”, ami Péter anyagaiból keletkezett, és ami csak a tapasztalt emberek használatára volt; Lázár feltámasztásával, stb.) Az osztrák misztikus, Jakob Lorber azt írja, hogy fiatalként Márk nagyra értékelt hírvivő volt a tanítványok között. Így pontosan tudhatta, amik történtek. Egy olyan teológus képét mutatja, akinek a fő kérdése: kicsoda Jézus?
Az eredeti, arámi nyelven íródott Máté evangélium, ami elveszett illetve amit még nem fedeztek fel, a zsidóknak szólt; ez, minta mai „Máté evangéliuma” is mindenkinek szól, akiknek életteli leírások kellenek Jézus cselekedeteiről.
Hasonlóan Lukácshoz, de mélyebb érzelmekkel.
A János evangélium a spirituális keresztények számára íródott (például görög misztikus életrajzzal), ahol a keresztény specifikum a nyelvezetében kristályosodik ki.
János különösen a húsvéti események alapján érti meg Jézus életét; Máté hangsúlyosan az életével kezd. Mindkét nézőpont helyes; de a legnagyobb hatással az elkövetkező időkre a kereszt és a feltámadás voltak.
Az apokrif „Fülöp evangélium” nem evangélium, hanem egy korakeresztény irat vagy kommentár, a másvallású emberekkel folytatott párbeszédhez – sajátos, köztes állásponttal. (Nem gnosztikus irat, mint állítják többen is.) Az apokrif „Tamás evangélium” nem evangélium, hanem Jézus mondásainak valószínűleg, jórészt hiteles gyűjteménye; beleértve néhány olyan mondást, ami ilyen formájában a spirituális indíttatású embereknek szólt.
A különféle népek az egyik vagy másik aspektust jobban magukévá tehették.

Kutatási módszerek

A különféle kutatási módszerek, a maguk korlátai között, hasonlóan hasznosak, ha együttesen (interdiszciplinárisan) alkalmazzák őket. Ha azonban valaki megkísérli a teológiát gyakorlatilag egyetlen tudományágra (például nyelvészet vagy archeológia) felépíteni, részben helytelen eredményeket fog kapni. Nélkülözhetetlen a meditatív módszerek bevonása is, amit szinte sehol sem gyakorolnak.
Ezen felül létezik a keresztény teológiától többé-kevésbé függetlenül egy általános vallástudomány és filozófia is, melyek részben konkurrensként lépnek fel a teológiával szemben. Főként olyan esetekben, amikor egy saját vallásossággal nem rendelkező kutató az ezáltal nehezen hozzáférhető vallási kérdésekkel foglalkozik. Amennyiben az igazi, Istent kereső viselkedést ezzel összekötjük, gyümölcsöző kiegészítésként léphet fel. Ezen szakágak idővel magasabb fokon összeegyeztethetőbbé válhatnának, ha a vallásosság az emberi személyiséghez tartozó alaptulajdonságként elismerésre kerülne. (l. "Vallás...")

Megjegyzések a „Szentháromság egy Istenség” kérdéséhez

Az Isten szent Háromságáról illetve Egységéről (trinitatis) alkotott egyházi elképzelésekben különbséget kéne tenni aszerint, hogy aki tanítja azt valamilyen átadható élmény kapcsolja hozzá, vagy egy tisztán intellektuális tanról (doktrináról) van szó a három isteni személlyel kapcsolatban. A „Krisztusutak” leírja Isten, Jézus és a Szentlélek jellegét és a velük megélhető kapcsolatot, ahelyett, hogy a Szentháromság fogalmain vitatkozna.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

„Kezdetben volt az Ige (görögül logos) … és az Ige testté lett" (Jn 1)

Az ilyen ábrázolások nem irányultak Jézus, mint emberi példakép ellen, hanem az Istenhez és a Teremtéshez fűződő mélyebb kapcsolatát nyomatékosították. Ennek a kapcsolatnak a mibenlétére még mindig többféleképp gondolhatunk; azonban azt eleve érthetetlennek és nem autentikusnak nyilvánítani, megengedhetetlen műfogás. Ilyeneket találunk Jn 1, Jn 5, Jn 6,69, Jn 7 … Mt 16,16, Kol, Ef, stb. helyeken, ez a felfogás élt a régi egyházi tanítóknál, a misztikusoknál mint Jakob Böhme, Rudolf Steinernél (Helsingfors 1912) és újjáéled a „Daskalos" keresztény bölcsek „ezoterikus tanaiban" valamint az amerikai teológus, Matthew Fox könyveiben, „A nagy áldás" és „Látomás a kozmikus Krisztusról", stb.. (…)

A katolikus egyházban és az evangélikus egyház egyes részeiben megpróbálták a hagyomány ilyen rétegéhez fűződő eltűnt közelséget elméleti hittételekkel konzerválni. Más evangélikus egyházak, ahol nagyobb hangsúlyt helyeztek Jézus szociális tevékenységére, úgy érezték, hogy Jézus istenségét el kell hanyagolják. A hinduista eredetű tanításokban a különböző fokozatú „avatar”-okat hasonlítják Hozzá. Ezen a kifejezésen olyan embereket értenek, akik nem a saját előrelépésük érdekében vannak a földön, hanem egy nép vagy az emberiség előremozdításáért; mint egy csekk „az isteni teljességből”. Az ilyen felfogásokban azonban gyakorta elsikkadnak az ilyen egymásra következő „avatar”-ok különbségei, miközben a „történelem Istene” zsidó és keresztény felfogása a továbbfejlődés szempontját, és különösen is a „Messiás” szerepét ebben, helyezi előtérbe.

Utalnunk kell arra, hogy a Korán Jézus Krisztust több helyen Isten által küldött prófétának és Isten „szavának" ismeri el, aki „Ádámként teremtetett". Látható, hogy a jól értelmezett iszlámban több van, mint azokban a modern keresztény teológiákban, amik Jézusból csak a szociális reformátort hagyták meg! Azonban Jézus – Mohamed korának keresztényei által nagyonis evilági módon értett – istenfiúságát, mely a későbbi Szentháromság tanba épül be, a Korán nem fogadja el. Még alig voltak olyan keresztények, akik autentikusan el tudták volna magyarázni azt, amit ezen értünk azoknak az embereknek, akiknek eltérő a kiindulási pontjuk. (Lásd a „Jézus és az iszlám” külön oldalt.)

Meg kell itt jegyeznünk, hogy a Krisztus-rejtvénynek ez a rétege sokszor nem a spekulatív gondolkodás, hanem határtapasztalati víziók révén jött elő, jól látszik ez például Jakob Böhme-nél, aki rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy a megtapasztaltakat kifejezésekbe öntse. Bár minden lelki megtapasztalás (ön)kritikus feldolgozást igényel; az ürességbe vezető tárgyidegen módszer ezek eredményének felbecsülése, az ilyen érzékelési sík létének elismerése nélkül.

Felismerhetően misztikus ill. szellemi feladattal ellátott ermberek nem igazán érthetőek, ha mindössze történelmi-kritikus szemlélettel tekintünk rájuk és kivonjük őket külsőleges szocializálódásukból ahelyett, hogy belső, szellemi fejlődésüket is figyelembe vennénk.

*) Jézus létező emberként meglehetősen jól alátámasztott személyiségként lép fel a történelem során. Történetírók az 1. századból Krisztus után, mint pl Josephus és Tacitus, igazolják tényleges fellépését. Sőt a bibliai evangéliumokban többszörösen adott a történésekhez tartozó hely és időpont is. Így pl. több uralkodó és közhivatalnok is megnevezésre kerül (pl. Lukács, 3,1; 2, 23), miáltal azt az évet azonosítani lehet, amelyikben Jézus megkezdte tanításait. Ugyanezek az adatok a történetek leírásában is megtalálhatók. A bibliai jelentések ezáltal nemcsak mitológia elbeszélések karakterével rendelkeznek. A bibliában meg nem található "apokrifusok", vagyis további keresztény evangéliumok és szövegek az első évszázadokból, gyakran nem tartják fontosnak a pontos beszámolást, hanem inkább az egyes történések értelmezéseit hangsúlyozzák a szerző által.

Az evangéliumi meditációról a bevezetőben a „Módszertani útmutatóban” írtam. Ezeket a szövegeket választottuk, a Krisztusra finoman hangolt vevőkészülék módjára való ráhangolódáshoz ahelyett, hogy olyan erőkkel kerülnénk kapcsolatba, amik csak vélhetően keresztények.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A Názáreti Jézus születése.

Az Evangéliumok sorrendje alapján most nagyon emberi történésekhez érkezünk. Jézus születése hagyományosan a Karácsony ünnepéhez kötődik – még ha ez az ünnepben nem ismerhető is fel mindenhol – Lk 1, 26-tól, Mt 1,18-tól. Tekintette Jézus későbbi „három tanulóévének” központi fontosságára, meg kell kérdezni mi okból tesznek ma teológusok annyi erőfeszítést, hogy kétségbe vonják Jézus szeplőtelen fogantatását. Miközben a földtől elrugaszkodott korai gnoszticizmus szükségesnek érezte a feltevést, Jézus csak egy látszólagos testben élt, más áramlatok megegyeznek abban, hogy Jézus csak egy látszólagos testben élt, más áramlatok megegyeznek abban, hogy Jézusnak az emberi életforma minden állomásán át kellett mennie. Ennek a párbeszédnek azonban – amennyiben tényleg az igazság keresése motiválja – több nyitottságot kívánnánk. Nem tűnik erőltetettnek meglátni a hagyomány valóságmagját egy olyan időben, amikor a szexualitás és szerelem átalakulásával összefüggésben új szempontok kerülnek felszínre, részben keleti praktikákból kiszűrve, régi templomos szokásokra emlékeztetően. A Buddhistáknak – minthogy Buddha is rendkívüli módon született – nem okozott nehézséget elfogadni Jézus szeplőtelen fogantatását, és természetesen elsősorban lelki értelemben értve a „szüzességet”, ahogy azt például Steiner vélelmezi. A Korán Jézust Máriában "Ádámhoz hasonlóan teremtett" Isten általi küldöttként említi, hasonlóképpen a Bibliához. Ebben egy angyalról van szó, aki Jézus szűzies születését hirdette meg.

Kiderülhet, hogy Jézus, semmilyen megmerevedett gondolkodási sémába bele nem illő, jellemvonásai már itt jelentkeznek. A specifikus tulajdonságait inkább későbbi élete során fogjuk felismerni. Akkor fogunk annak a lehetőségnek a jelentőségével is találkozni, hogy Krisztussal életünk során „újjászülethetünk”*).

Jézus élete és tevékenysége kezdeteitől fogva összeköthető a világtörténelem folyamával. Ez már a római császár által előírt népszámlálásnál megkezdődik, amely Jézus szüleit a próféciailag jelentős Betlehembe utazásra ösztönözte, ahol Jézus végül megszületett. Mindezt a teológiai irodalom is mindig figyelembe vette Jézus világszerte felismerhető jelentőségének kezelése során.

Ez nem példázat. Ez egyike azoknak a „nehezen érthető” igehelyeknek, amik egészen pontos és igen fontos jelentést hordoznak azok számára, akik rendelkeztek a felfogásához szükséges tapasztalattal és ismerettel. Jézus nem mond olyat az egyéneknek, aminek jelentését azok eleve nem is sejthették és hasznosíthatták. Főszövegünk fejezeteiben, például „A keresztség”, „A sivatag csendje” és „A megdicsőülés”, egyebek mellett arról is írunk, ami érthetőbbé teszi az „újjászületés” témáját.

Azok, akik kevésbé közvetlenül kerestek ebbe az irányba, ezzel találkoztak, különösen a Karácsony ünnepének nyugalmasabb korszakában. Az „egyházi év" ünnepei, jelen esetben az ádventi időszak, mindenkit bensőségesen ráhangolt Krisztus születésére, hasonlóképp, ahogy a böjt hangol rá lelkileg a Húsvétra. Ilyen módon az évek során meg lehetett tapasztalni – he nem is teljesen megérteni valamit, amit a mai, ezekről inkább elterelő időben csak intenzív meditációval illetve hosszabb imádságos szakaszokkal lehet megélni.

Tágabb értelemben a Karácsony a szeretet ünnepe, annak emlékére, hogy az emberiség Jézust kapta ajándékul. Ez azonban nem változtatja meg az ünnep mélyebb értelmét, minthogy Jézus életének összes lépése követhető. V.ö. a főszöveg „Az Ige testté lett” fejezetével.

Az újjászületett keresztények a mai szabad templomok stb. értelmében
 továbbra is kötelezettek arra, hogy hitüket naponta erősítsék és ezáltal tökéletesebbé váljanak.
- Náluk most azon a sor, hogy megtalálják saját útjukat, és ennek megfelelően életterüket újra rendezzék; a legtöbbjüknek ehhez sok mindent meg kell változtatniuk.
- Mint ahogy “Egy következő fázisban” mindent újra kezdünk (Jel. 21. 5), úgy ma divatos mindent újonnan átgondolni ...

Kérdés:
Képes vagyok-e - ha ez eddig még nem történt volna meg - belső megújulást kérni Istentől, Minden Eredetétől?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Van-e jelentősége Jézus ifjúkori éveinek?

Ennek az időszaknak, ezúttal bizonyos modern spirituális iratokban, időnként aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítanak. A Biblia csak a Bölcs Simeon dicsőítéséről ír és az írástudók csodálkozásáról a Tizenkétéves fölött – Lk. 2,29-51. A nem bibliai „gyermekkori evangéliumok" leghitelesebbike, a csak töredékeiben és újra elbeszélésekben (utóbbi németül a Lorber kiadónál) rendelkezésünkre álló „Jakab evangéliuma", jelszerű eseményeket és találkozásokat tartalmaz. Ámde az is benne van, hogy – egy modern tézishez hasonlóan - Jézus mindent az Esszénusoktól vagy a velük részben rokon Qumrani közösségtől tanult, egy másik szerint egyiptomi illetve görög templomokba, egy további szerint Indiában, stb. Gyümölcsöző volna a kreatív fantáziát a kapaszkodó pontok alapján működtetni, ha ez nem vezetne időnek előtte új dogmákhoz. Így egy olyan Jézus halvány körvonalait látnánk, aki nem az egyikkel vagy a másikkal, hanem korának összes lelki áramlatával intenzíven találkozott, és ennek során azt alakította ki, amit bensőjéből fakadóan ki kellett alakítson, és ami nem szükségképp azonos azzal, amit mások a megtanulandókról gondoltak. Ez egy alapélmény, ami kicsiben is követhető, és ami sokaknak ismerős lehet. Ez cáfolja az egyoldalú pszichológiai elképzeléseket a „bevésésről” és viselkedésről. Ez erős egyéniségek és misztikusok körében jellemző. Ez csíráiban már a korai gyerekkorban megmutatkozik. ...

R. Steiner az u.n. „Ötödik Evangélium"-ban bemutat egy jelenetet, ahol Jézus számára a Jordánbeli keresztségkor megrázóan nyilvánvalóvá vált, hogy az új időkben az külvilágtól elzárkózó ezoterikus rendek, mint például az esszénusok, munkamódja kontraproduktív lehet. Törvénykegyességük – a sok testi és lelki/etikai tisztasági előírással – ugyan negatív hatásoktól mentesen tartotta Őket, annál jobban érintették ezek a környező világukat. Mindenesetre Jézus életének további szakaszában található Bibliai megalapozottságú indíttatás a „világban de nem a világból" lételre, és a világ bevonására az önfejlődésbe. Ehhez tartozik az is, hogy Jézus végül is mindenkinek tanít olyat, ami előtte titoktartás alá tartozott; ami nem mond ellent annak, hogy tanított bizonyos egyértelmű tanokat a jobban felkészített tanítványoknak.

Ez történelmi fontosságú újdonságnak számított a szigorú titoktartáson alapuló misztikai hagyományokhoz képest. Sajátos módon hasonló jelenség mutatkozott például a Mahayana-Buddhizmus újabb irányzataiban is, ahol váratlanul az összes lénnyel való együttérzést kezdték erősen hangsúlyozni. Csak a mi időnkben vált az összes spirituális mélységhez való hozzáférés lehetősége mindenki számára nyilvánvalóvá. Senki sem mondhatja, hogy Ő még semmit sem hallott róla. Minthogy a mai, újságosbódé-ezoterika rendkívül felszínes, abból kell kiindulnunk, hogy ez az irányzat még messze nem valósult meg teljeskörűen. Nyilvánvaló, hogy például a vatikáni könyvtár titokkezelési gyakorlata erősen „kereszténység előttinek” hat.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Széljegyzet a „két Jézus-fiú" vitához.

Meg kell említsük Steiner értelmezését, aki Máté és Lukács eltérő származtatását „két Jézus-fiú”-ként magyarázza. Minthogy ott nem lett kétségbe vonva, hogy Krisztus isteni természete csak egy emberben manifesztálódott, mosolyra fakasztó, amit az antropozófusok és teológusok intellektusa itt becsúsztatott egy „1. vagy 2. fő vitapontot”. Pedig itt másról van szó, mégpedig arról a kérdésről ami a Krisztus emberré válását és életét követő, különböző kultúrákból származó, bölcsek ereje: (…). Minthogy a lelki kutatások tárgyai sokoldalúbbak lehetnek, mint ahogy azt földi elképzelésekbe önthették, az irodalom konkrét adatai nem mindig pontosabbak az általános szempontoknál.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Keresztség a Jordánban, Keresztelő János által.

A vízzel való keresztelés eredeti formája nem szimbolikus esemény volt és nem egy vallási közösség belépési nyilatkozata. A tapasztalt személy, itt Keresztelő János, általi alámerítés gyakran a fulladás határáig tartott, így valódi határtapasztalatot jelentett. Ebben hasonlított az antik „beavatásokhoz” illetve „beavatási próbatételekhez”; csak itt a lehetséges pszichológiai élmények nem öncélúak és nem a halálfélelem legyőzésének módszerét képezik, hanem a keresztelés megpecsételte a „vezeklésre” való felhívást; pontosabban „megtérésnek” fordíthatnánk, a teremtő Isten akaratához, akinek „mennyei birodalmát” „elérkezettnek” hirdették, - Mt 3, Jn 1.

Amikor Jézus kéri a keresztséget, János nem érzi magát abban a helyzetben, hogy tovább segíthesse; beleegyezik ugyan, de nincs befolyása az eseményekre, csak nézheti amint Jézuson nagyobb változás történik, mint amit Ő közvetíteni szeretett volna. Lehetősége volt a keresztség egy magasabb fokát előre látni, ami a Lélek tüze által történik, olyan által, aki utána jön, így most látja „Isten Lelkét” Jézusra leszállni. Keresztény ezoterikusok ebben látják Jézus tulajdonképpeni „megszületését”; ez azonban nem követeli meg azt a néha előforduló elképzelést Jézusról és Krisztusról, mint olyan lényekről, akiknek korábban nem volt közük egymáshoz.

Általánosságban a keresztséget, különösen a „lelki keresztséget" – a kifejezést elsősorban a szabadkeresztény egyházakban használják, különböző módon – mint az ember „újjászületésének” belépőjét tekinthetjük – Jn 3. A keresztény fogalmi körben használatos „újjászületés" kifejezést itt kerüljük, a reinkarnációval való összekeverhetősége miatt; ami nem azt jelenti, hogy a Bibliában nem kerül elő a reinkarnáció kérdése – például a Mt 11,14-et kéne ehhez alaposabban górcső alá venni.

A keresztség jellegéről folytatott elvi-teológiai vita eldöntése helyett, fordítsuk figyelmünket inkább arra, mit jelent egy ilyen „újjászületés” az ember életében. Lényének mélyebb rétegéből, teljes életét megváltoztathatja, megvilágíthatja; olyan réteg ez, ami Isten felé fordul. Isten az emberben „alakot ölthet”, így az ember jobban felismerhető, mint „képe és hasonlatossága”; avagy ahogy a misztikusok fejezik ki, a „krisztusi szikra” a szívben életre kel és felnövekszik az emberben. A témával meditatív módon foglalkozó ember ezt egy gyermek képében is elképzelheti, aki valóban kifejlődik, vagy egy gyermek és az anya, mint a lélek képében. A gyakorlatszerűen előállított, tünékeny belső képpel szemben itt egy továbbfejlődés látható, ami az ember belső fejlődését tükrözi vissza, ami nem váltható ki akaratlagosan. Ez a belső gyermek a későbbiekben „felnőtté válhat” és még később folyamatosan, tudatosan jelenvaló lehet.

Kevésbé képzetes tehetségűeknél ez a jelenség inkább a belső érzésekben vagy a gondolati benyomásokban nyilvánul meg, vagy egyszerűen az életük átalakulásában. Az olyan műalkotások, mint például a „Sixtusi Madonna” is víziókból születhettek, így segítséget nyújthatnak a belső realitásokra találásban. (...)

(...) Lásd János Evangéliumának meditatív szemléletét a bevezető fejezet „Módszertani útmutatója” alapján.
Itt mutatkozhat a Jézusi út egy további lényeges jellemzője: a fejlődés és annak mértéke az egyes emberbe helyeződik. Ő mindent önmagából és az élettel kölcsönhatásban bontakoztat ki, anélkül, hogy egy gyógyításközvetítő intézményre szorulna. Ez nem zárja ki a kölcsönös testvéri tanácsadást. Az út „követésre”, utánzásra való.

A „belső” élményanyag nem a „külső” Istenhez való imádkozás helyettesítésére szolgált: „Maradjatok én bennem és én is ti bennetek“ – Jn 15.

Nem volt kényszerítő szükségszerűség a vízzel való keresztelést folytatni Jézus tanító tevékenységének megkezdése után, vagy akár a pünkösdi élmény „lelki keresztsége” után. Már Jézusnál is egy a bensőben beérett fejlődési folyamat külső jele volt. Míg a keresztelő mozgalom azt tanította, hogy „bánjátok meg bűneiteket és keresztelkedjetek meg”, Jézus tanítványai, a mozgalommal való összeolvadás után, úgy tanították, hogy „higgyetek”, vagyis nyissátok meg magatokat a hit ereje előtt, „és keresztelkedjetek meg”. Ez egyúttal engedmény is volt Keresztelő követőinek. Minden esetre a pozitív oldalról kezdték. Mindketten felnőtteket kereszteltek, akik képesek voltak tudatosan dönteni. Ez nem zárja ki azt, hogy 2000 év óta ne létezne egyfajta áldás, az újszülöttek „születési jogaként”; azonban célszerűbb lett volna ezt a tulajdonképpeni keresztségtől megkülönböztetni, és egy bizonyos egyház tagságának kérdésétől is. Ilyen módon automatikusan megszűnnének a témát érintő nézetkülönbségek.

A meghirdetett Messiás mint király, a korabeli Izraelben általánosan jelen levő értelmezésére elkerülhetetlenül támaszkodva a keresztséget az emberek az új királyságba való belépésként élték meg. Kevéssé lehetett sikeres elmagyarázni az akkori embereknek, hogy itt nem egy külső, állami királyságról van szó, még kevésbé egy külső egyházi szervezetről, hanem mindazok közösségéről, akik Istent atyjuknak tekintik, és önmagukat lélekben ezen Isten újjászületett gyermekének fogadják el. Ez a biztonság és az a testvéri kapcsolat ami ezeket a „gyermekeket" egymás között jellemezte és Jézushoz, mint idősebb testvérhez kötötte, alkották annak a tannak a magját, amit az embereknek követésre ajánlottak. A régi Izraelben a korai, megközelíthetetlen Isten képe mellett már élt az Atya-Isten képe is. Ezt az Atyát azonban inkább Ábrahám és a tőle leszármazott nép atyjaként élték meg. Csak a népen keresztül volt az Isten az egyes személyek atyja. Valószínűleg igen kevés egyén jutott el abban az időben ahhoz, hogy Istent mint az egyén atyját élje meg, amit csak Jézus hozott el mindenkinek; az egyéné, aki tudhatja, hogy egész életútját Isten lelki befolyásolása irányítja, és aki folyamatosan keresheti a párbeszédet Istennel; az egyéné, aki az örök Istennel való kapcsolatában megsejtheti saját lényének idő fölöttiségét. Ez Jézus további útja során alaposan bevésődik, de már itt is körvonalazódik.

(...)

Liberális teológusok Jézus keresztelését hivatási élményként értelmezték. Ezzel szemben a hagyományos teológiából következtetve feldolgozásra került naptári és próféciai beágyazódása is a világtörténelembe (pl. Lukács 3,1-4 Jesaja-val összefüggésben 40,3-5): a próféciában Isten mentő munkálatairól van szó.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Máté evangéliumából, 28,18-20; a mai kereszteléshez fűzött megjegyzésekkel:

Ma általában vízzel való meghintéssel vagy alámerítkezéssel keresztelnek.
Az egyházak általában legalább a keresztséget elfogadják egymás között, és ezzel a hívő kereszténységét. A szabadkeresztény egyházak általában hangsúlyt fektetnek arra, hogy a keresztelés tudatosan, felnőtt korban, történjék, vagy legalábbis felnőtt korban egy megismételt keresztelésre sor kerüljön. Ott nagyobb súlyt helyeznek a Lélek általi megkereszteltség mély élményére is. (Eleinte a felnőttek keresztelése volt a gyakorlat. Ezzel azonban nem zárták ki, hogy a gyermekek is kaphassanak valamilyen áldást. Ennek azonban valamelyest más jellege volt, mint a keresztségnek.) Az eredeti értelemben vett keresztelés nem volt egyidejűleg egy bizonyos egyházba való felvétel is, ahogy azt ma elsősorban a nagy egyházak gyakorolják.
Az egyházak általában azt is elfogadják, hogy szükség esetén bármelyik keresztény keresztelhessen, ha nincsen pap a közelben: „Megkeresztellek az Atya, a Fiú (Jézus Krisztus ) és a Szentlélek nevében. Ámen."

Kérdés:
Képes vagyok-e - ha ezt így még nem élném át - életem Isten kezébe adni?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A sivatag csendje.

Krisztusi* illetve messiási – héberül „a felkent” – működése elején egyedül áll. Ehhez tartozik a keresztség és a 40 nap a sivatagban – például Mk 1,12-13 – a kísértésekkel. Ez után következik a tanítványok elhívása.

A sivatag külsőleg és belsőleg is elkülönültséget jelent, ami inkább lehetővé teszi a tudatossá válást, és a mindent átfogó Istenhez való erősebb kötődést. A továbbiakra való ilyetén felkészülés minden komoly vallás útján nélkülözhetetlen, az isteni alapokkal való ismételt kapcsolatteremtésben, még ha semmiképp sem tekinthető a teljes útnak. A saját síkján Jézus is átkerül egy ilyen fázison, ami több mint az éppen lehetséges például napi elcsendesedési időszak.

Az egyházak, még azok is, ahol „bensőségről” beszélnek – és ezt például a külső békedemonstrációk látszólagos ellentéteként állítják be – alig veszik a fáradságot, hogy az embereknek használható utat mutassanak ehhez a „belső békéhez”. Több mint 30 különféle egyház istentiszteleteit tekintve, távolról sem sikerült elegendőnek tartani azt az imádság utáni elcsendesedési időt, ami a belső önmagunkra-tekintés csendessége lenne. Ének, prédikáció, ima, ének, lehetőség szerint a figyelmet elterelő egyidejű offertórium-gyűjtéssel, szinte szünet nélkül – szinte mai, hektikus társadalmunk visszatükröződése, ami az embereket tudattalanul, vagy akár tudatosan is eltereli feltáratlan belső világukról. Csak a legutóbbi időben, tekintettel sok ember – szinte mindegy milyen – benső élménykeresésére, láthatunk kis előrelépéseket, például legalább néhány megfelelően szervezett csendes hétvége vagy hasonló létrejön, vagy a megfelelő kérdésekre bibiliakörökben vagy otthon, utalás történik. Azonban ezen alkalmakkor is gyakorta hiányzik a közvetlen vezetés. Ennek során ismerhetnék fel egyesek, hogy az Istenhez való közelítéséhez szükségük van az „elcsendesedés cellájára”, mások meg azt, hogy az olyan társadalmi értékeik mint például az önkritika képessége, a tolerancia és a békesség kiindulási alapja szintén a külső nyüzsgés időnkénti lekapcsolása. Természetesen aligha lenne elegendő ha ez időnként az istentiszteleten történne meg, de mozgatója lehetne a gyakorta elnyomott belső igény felismerésének.

Jakob Lorber, a misztikus, arról a Krisztusi tanácsról ír, ami az embereknek a „feltámadáshoz vezető rövid utat" mutatja, amit manapság – a félreértelmezéseket elkerülendő – „újjászületésnek” nevezhetünk, amint azt az előző fejezetben leírtuk. Lásd „A belső szóról, a csend szava”, Lorber kiadó (német nyelven):

„Ez a gyakorlat: Aki Krisztustól akar újjászületni, fel kell ismerje bűneit – tehát mindazt, ami Istentől elválasztja – ami más, mint amit bebeszélnek neki. Ezután úgy bensőleg, mint külsőleg mélyen meg kell bánja azokat, és komoly fordulatot kell végrehajtson életében. A továbbiakban teljesen szakítania kell a világgal – itt persze nem az aktívan benne élést értjük, hanem az önző törekvéseket – „hogy teljesen Nekem adhassa magát, és szeretettel vágyakozzon Irántam, és e vágyakozásában minden nap vonuljon vissza a világtól és annak eseményeitől, hogy legalább hétszer negyed órát, becsukott ajtók és ablakok mögött, ne imával vagy olvasással, csak a teljes nyugalom állapotában legbensőjében Velem foglalkozva töltsön”. A megfelelően hívogató megszólítás után „nyugosztaljátok magatokat és növekedjetek az Irántam való szeretetben! Mondom néktek, ha ezt csak rövid ideig gyakoroljátok, hamarosan villámlást láttok és mennydörgést hallotok, de meg ne ijedjetek és ne féljetek! Mert először mindenkihez bíróként érkezem viharban, villámlás és mennydörgés kíséretében, csak utána érkezem atyaként, lágy mennyei fuvallatban! … Lássátok, ez az újjászületés legrövidebb és leghatékonyabb útja, ami során elnyerhetitek az örök életet. Minden más út hosszabb és kevésbé biztonságos, mert sok a tolvajok útja, … aki itt nem „kellő páncélzatban” és „alaposan felfegyverkezve” halad, aligha ér el a célig."
Lehetséges tehát a Lelke általi megtisztítást, megvilágosítást kérni.

A jógik például tudják, hogy az emberek szerint „nincsen idejük". Tanácsaikban ennek megfelelően rövidítik az időt néhány óráról, egy fél órára vagy akár 11 percre, amíg senki se mondhatja, hogy ennyi ideje sincsen erre. Az elcsendesedés legrövidebb ideje is hatásos, amikor a más érzéseket, gondolatokat nem nyomjuk el csak megfigyeljük, anélkül, hogy foglalkoznánk velük, különösen, ha ez az idő az Istenre való irányultsággal kapcsolódik össze. Nem helyettesíti azonban a hosszabb idejű elcsendesedést. A keleti egyházban – például Athos hegyén – a koncentráció segítségeként a „kyrie (belégzés) eleison-t (kilégzés), vagyis az Uram irgalmazz”-t használják, lásd például Kreichauf: Zarándokként Athos hegyén (német nyelven).

Erős kihívás például egy szigorú, kb. hat napos Zen-Sesshin – egy Zen-ülőmeditáció, ami keresztény kolostorokban is leterjedt valamelyest – során folyton hallgatni, a meditációs időszakokon kívül is, az együtt étkezés alkalmával. Az ebben tapasztalatlanok általában a harmadik napon már alig bírják ki, hogy azután a negyedik napon – a böjtölés hatásához hasonlóan – fellélegezve megértsék hasznát, ami szavakkal egyre kevésbé írható le.

Az elcsendesedés nyitottságot ad. Az Istenre vonatkoztatás ennek nyitottságnak védelmet is ad. A meditáció után célszerű ismét beállítni magunkat az elkövetkező feltételeknek megfelelően, például jobb kevésbé nyitottnak lennünk.

Fontos lenne ebből a csendből a világnak is átadni valamennyit, hogy megtanulható legyen a tudat bizonyos tisztaságának fenntartása. Az egyén számára ez azt jelentené, hogy érzése szerinti időközönként, például bonyolult élmények után, vagy amikor azután lehetőség nyílik rá, a rendező, erőgyűjtő belső nyugalom perceit beiktassa; ezáltal tartalmakat a továbbgondolásuk nélkül bevonja; az érzéseket nyugalomra jutni hagyja (megjegyezve közülük a később tovább vizsgálandókat), és bizonyos sorrend szerint a testrészeit is ellazítsa; fenntartva azonban az egész emberségének tudatát, persze nem az egyes kellemes érzésekbe való belefeledkezés értelmében.

Találkozókon, munka közben, ülésezés során ez a nézőpont azt jelentené, hogy nem lehet a fárasztó témákat egymás után sorolni, hanem legalább rövid szüneteket kell közéjük iktatni, amik feladata nem elsősorban a beszélgetés, stb., hanem elsősorban az események áttekintése, ha lehetséges, feldolgozása, és minden esetben a következő témára való tudatos beállítódás. Hasonlóan az étkezésben is célszerű az egyes fogásokat tudatosan érzékelni. Sok összefüggést lehet találni a táplálkozástudományi szempontok és a lelki „táplálkozás" között.

Az „események-lenyugodni-hagyása" folyamat, ami erőt ad a jelenhez és a jövőre, nem csak a problémáktól való tartalmatlan elszakadás. Olyan kiindulási pontot teremt, ami a többi feldolgozásának alapja. Külső lehetőségek esetén sem idő megy el vele, hanem éppen időt takarítunk meg, mert utána minden könnyebben és jobban megy. Még a lelkiségben gondolkodó emberek jó része se érzékelte eddig, hogy mi mindenről marad le, ezen belső nyugalom nélkül.

Már ez a legegyszerűbb lelki élmény, a csend is alapvetően magában rejti a nagyobb lelki magasságok titkait. Ez a magasság azonban feltételezi a hozzá vezető utat. Éppen Krisztus hangsúlyozza az ember először feltárandó egyszerűségét, miközben útja a mind nagyobb és bonyolultabb horizontok felé vezet, amely bonyolultságban azután ismét felragyog az alapvető egyszerűség.

Példának okáért a koncentrált csendben mélyebben beágyazódhat az éppen megdolgozott vagy ajándékba kapott lelki előrelépés, amit a „molyok által meg nem rágható” képességként értünk, lásd például Mt 4. Helyesen illeszkedhet be a lét más előrelépéseinek mozaikjába. A csend odáig terjedhet, hogy érezhetővé válik az „élet”, mint az isteni ősképből bennünk kifejlődöttek összessége. Ez egy módja annak, hogy megéljük magunkban „az újjászületettek Istenét”. Ebből a lehetőségből van bennünk egy leheletnyi, amikor a fej tudatos nyugalmában – amihez esetleg egy felismerés kapcsolódik – érezhetővé válik a szív ereje és ellazulnak a lábak. Ekkor valami „megtörtént”, még ha ez az életünk legkisebb részét érintette is. Másrészről e nélkül semmi sem „történik meg”, lényeges dolgok feldolgozatlanul „akadnak meg”; ez nem csak alvásunk közben okoz problémákat – amiket ott csak korlátozott mértékben tudunk feldolgozni – hanem egészségünkben vagy más szempontból.

A Krisztus név tulajdonképp egy cím. A korai kereszténységben többféle írásmódja volt „Krisztus"-nak, amik különféle jelentéstartalmakat testesítettek meg. A legismertebb a görög „Christos", ami megfelel a héber „Messias" = „a felkent" megnevezésnek. A görögben előfordul azonban a „Chrestos" = a jó, a szent; és ritkábban a „chrystos" = arany (fénylő) is.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A kísértések és a tanítványok elhívása.

Emberi tulajdonságaiban Jézusnak is tanulnia kellett és mind inkább Isten felé fordulnia. A 40 napos sivatagi böjtölés után megjelent a „kísértő”* – például Mt 4,1-11.

Kisebb léptékben is hatnak belső utainkra és életünkre negatív erők, amiket – mint minden erőt – érzékelhetjük valamilyen lényként. Itt elsősorban az emberben magában visszamaradt, önállósodott tendenciákra kell rámutassunk, az integráló szív és így Isten nélkül. Először a gondolkodásnak, majd az akaratnak erre az önállósodására vonatkozik a „tudás fájáról való evés”.

Ezek egyrészt keménnyé tevő, materiális szükségletekhez kötő tulajdonságok. Mélyen a tudattalanba horgonyozva, tehetünk ugyan ellenük valamit, felismerhetők ezek lényükben is, de éppen a mélyben győzhetők le legutoljára. A tudatos lemondhatás és birtokolhatás a birtoklás kényszere helyett, és a kreatív, etikuskezelésük jó edzés lehet ezen erők legyőzéséhez.

A fordított kívánságok viszont meneküléshez, a materiális problémák fölé való gunyoros emelkedéshez vezetnek, esetenként a spirituális területre. Időnként elkerüli figyelmünket, hogy ez csak ugyanannak a „negatív” éremnek a másik oldala, ami az „inga lengése” elve szerinti másik oldalhoz kötődik. Ez a második terület ma már nyitottabban áll előttünk, így könnyebb megtisztítanunk. Ezen fordulat egyik eszköze az együttérzés, a szeretet szabad kiárasztása.

Egy további, mindkettővel összefüggést találó tulajdonság a hatalomvágyhoz kötődne. Ennek az illúziónak az átalakítása a feltétel nélküli szavahihetőség bátorságát és az arra alapozott toleranciát és szabad szolidaritást igényli a másokkal való bánásban.

Általában az összes ilyen területről hiányzik az érintettekből az erős de egyidejűleg altruista individualitás, ami ezeken a területeken a negatívba hajló tendenciák helyét feltölthetné.

Jézust is kiteszik ezeknek az elterelő impulzusoknak, Mt 4-ben, amiket itt „sátánnak” vagy „ördögnek” neveznek. Nem csak a mindenkori ellentétre utal, hanem egy magasabb iránt nyúl, ami túl a negatív erők ide-odáján áll: az „Isten szava”, az „urak Istene” és „az urak Istene, akit egyedül kell imádni és szolgálni”. Krisztus kívül áll a sötétség és (látszólagos) világosság dualitásán, és legyőzi ezeket harmadik, fölérendelt útja által, amint az sok későbbi eseményből látszik.

(…) Lásd a 3. „Zarathustra" fejezetet is, és a táblát „Egy keresztény tartás…")

R. Steiner két fő negatív erőt ír le, mint elkülönült lényeket, ahogy azok a lelki világszemlélet alapján megélhetők. Amint említettük, célszerű mindkét hatásmódot figyelembe venni, de a lelki világszemléleten kívül nem teljesen jogos, ha antropozófusok tagadják a kereszténység elképzelését az egyetlen negatív lényről, ami mindkét oldalt magában foglalja. A tendenciák gyakorta oly mértékben keveredve lépnek fel, hogy végül is egészként kezelhetők az „istentelen” tendenciák – amik nem több istenség ellen vannak, hanem az Úr Krisztus ellen, és mindaz ellen, ami az Ő értelmében hat.

Vannak azonban más lelkiségi irányzatok is, amik ez ügyben becsukják egyik szemüket, és minden lelki magasságba törekvőt isteninek tekintenek.

A modern evangélikus teológusok, majdnem mint további lelki erőfeszítés, mindkét szemüket becsukják és tagadják a negatív lények létezését, mondván a Bibliában csak kevés helyen esik szó ezekről. Eközben nem veszik észre, hogy nem elképzelésekről van itt szó, hanem kézzel fogható tapasztalásokról, amik nem csak a régi korban jöttek elő.
Néhány kisebb keresztény csoport "a világ hercege" kifejezés miatt úgy hitte (pl. János 14. 30), hogy további intézkedésig övé a világ és az emberek csak megtagadni tudják őket; pedig az Újszövetségben csak csábító és birtoklásvágyó szerepről van szó. János 12. 31: Most a bíróság a világ felett ítélkezik; ezen világ hercege ki lesz taszítva."

Félelem és negatív érzések nélkül a negatív erőknek nincsen közvetlen hatalma; ilyen értelemben ez egy védekező mechanizmus is lehet, „ne fessük az ördögöt a falra” – még az egyházi félelemkeltés ellen is. Ma a lelki érzékelés eredménye az lehet, hogy a negatív körfolyamatok állítólagos „elszaporodása" tulajdonképpen régóta meglevő, korábban elrejtett és most felkavart potenciálokat jelenít meg. A tényleg pozitív képességek azonban valóban növekedhetnek, még ha egy olyan ősképpel szemben is, ami már régóta jelenvaló.

Az ilyen személyes „megsebzett pontok" egyúttal rezonancia felületet képezhetnek a rokon külső erőkkel szemben. Ennek nyomait az összes társadalomban megtalálhatjuk: a nyugati világban olyan helyzetekben, ahol a pénz és az egoizmus a legnagyobb értékek, különösen a szociális biztonság nélküli, régi, egyoldalú formájában; a nacionalizmus és a nemzeti szocializmus egyoldalúságában – különösen ha fellép a világ többi részével szembeni gőg és közönyösség – és a romboló „vallási” tevékenységekben; valamint a sztalinizmus extremitásában, - a brutális egyenlősítésben. Ez azonban nem jelentheti az ilyen társadalmak tagjainak általános elítélését.

Jézus nem annyira a „gonosszal szembeni ellenállást" tanítja; Ő nem is tételezi fel a gonosz szükségszerűségét az „akaratok kiegyensúlyozására” (mint azt bizonyos keleti tanok vélik), és azért sem, hogy annak ellentéteként felismerjük az isteni jóságot. A „negatív” – gyakorta szükséges – közvetlen feldolgozása sem mindenki által feltétlenül szükséges. Legalább némelyek számára adott valamilyen működő út, amint azt Mary Baker-Eddy „keresztény tudományában" általánosságban javasolja. Ez azonban nem bizonyítja azt, hogy nem léteznek az ellenálló erők, csak azt, hogy ezzel ezek közvetetté alakíthatók. Krisztusnál nincs is örök megítéltség, végső soron az összes destruktív erő átalakítható, egészen János Jelenések könyve utolsó fejezetéig, ahol az áll, hogy nem létezik többé sötétség (lásd a megfelelő fejezetet).

A sivatagban töltött idő után következett a tanítványok elhívása - Jn 1, Mt 4, 18-22, Mt 10.

* A hagyományos teológiában az emberiség történelmével a szimbólumokkal teli megkísérlés történetének összefüggése is figyelembevételre kerül: a sivatag veszélyes vadállatai Ádám édenének - a hagyományokból ismert elbeszélésekben - ellentétét képezik. Így egyúttal olyan állapotot is, amelyet Jézusnak (mint új Ádám) le kell győznie. Az 1. megkísérlésnek, ahol kövekből kenyeret kell nyernie, az a kérdése, hogy az anyagi vagy isteni váljon-e vezetővé. (Amikor később számos ember feltámasztásáról és táplálásáról van szó, már nem látunk itt megkísérlést.) A 2. megkísérlés során, amikor a templom tetejéről kell leugornia az a feladata, hogy az emberi élet terheivel szemben álló felfuvalkodottságot legyőzze. Jézus minden megpróbáltatáson átment, amit csak útjába állítottak (,amíg a feltámadásban fel nem szabadult.) A 3. megkísérlésben a földi királyságok hatalmáról van szó, az Isten által adott "Mennyországgal" szemben. (A továbbiakban a földi, megjövendölt "Békeország" is meghozhatná a Földre jellemző hatalomra törekedés Isten általi átváltoztatását.)

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A kánai menyegző.

Itt – Jn 2,1-02 – olyan példára akadunk, ami azt illusztrálja, hogy a problémák kevésbé a hibás fordításokból vagy az evangélium korai, egyházi megbízásból történt „korrektúráiból" erednek, hanem egyszerűen az egyoldalúan emocionális és patriarchális színezetű értelmezésekből. A későbbiekben elítélőnek értékelték, amikor Jézus azt mondta Máriának „Mi közöm nékem te hozzád, oh asszony?". Aki a szövegbe belehelyezkedik és látja, hogy Jézus később mindent megtett, amit Mária kért tőle, könnyen megállapíthatja, hogy a mondat inkább csodálkozó jellegű, amit így lehetne inkább megfogalmazni: „Mi mindent kell megtegyek néked, oh asszony!". A fenn nem maradt eredeti kifejezés, a viszonylag egyszerű arámi nyelvből, a görög felől nézve csak így hangozhatott: „Asszony, én veled” – vagyis a szövegkörnyezetből kiemelve már Jézus idejében sem lehetett egyértelműen felismerni a jelentését.

Innentől egészen a Keresztig látható egy időnkénti, teremtő élményközösség Jézus és Mária között. Inspirálólag hat, Vele éli meg életének fontosabb állomásait és megél egy lelki átalakulást.

Habár az újabb időben a szerzetes nővérekre csak külsődleges értelemben használják a „Krisztus menyasszonya” kifejezést, ez eredetileg egy valós élményformára utalt.

Krisztus emberben való „alakot öltése", amint az a keresztségről szóló fejezetben már megemlítettük, egybeolvad a lélek (animus) hímneműségével. Isteni előjelek alatt belemehet egy „belső menyegzőbe” lelkünk „nőnemű” részével. Életerőnkbe és testünkbe hatolóan hathat, az alkimisták módjára átalakítólag. Mária képe rokon módra érintkezhet a lélek (anima)** nőneműségével.

A férfiak számára néha Márián, illetve a Máriákon* át vezetett az út. Mindkét nem megteheti az utat Jézuson, Márián vagy mindkettőn át, mivel a lélektől a hormonokig nézve nincs olyan ember, aki teljes mértékben a saját nemének reakciómintáihoz lenne kötve, vagy azoknál kéne maradnia. Vannak azonban olyanok, akik az egyik vagy mási utat jobban járhatónak találják. Mindenesetre mindkét út végén a teljesség jelenik meg. A katolikus egyházban mára szinte teljesen elfelejtették Jézus szívének és „Mária tiszta szívének" dicsőítését. Ez a belső fejlődés nem kérdezi, hogy például e fejezet szerzője nem katolikus, vagyis külsőleg kevés köze van Máriához, ennek fejében viszont mentes azoktól az előítéletektől is, amik a külsődleges Mária-kultusz gyakorlói között sokakban kialakultak.

Csak aki egy ilyen átalakító úton megy, az mehet végig rajta „egyedül", kiszorítás nélkül. Azonban az Ő számára sem kell ez egy magányos út legyen; a nagyobb belső szabadságból adódóan lehetséges volna a kapcsolat a másik nemhez, sőt teljesebben lenne lehetséges.

Eben az összefüggésben integrálódnak a személyiségbe az apától és az anyától kapott lelki részek.

A mélypszichológiai elemeket lehetséges vallási élményekkel kapcsolatba hozni. Más módon kísérli meg ezt Eugen Drewermann. Pontosabb vizsgálódással láthatjuk, hogy a vallási alapélmények egy elkülönült szintre mutatnak, ahonnan hatást gyakorolnak a mélypszichológiai folyamatokra. Vannak olyan tendenciák manapság, amik a vallásos keresést a minden emberben alapvetően saját „egységes, értelemkereső és határátlépő vitális impulzus”-ként látják, lásd Hubertus Myranek: „Lehetőség vagy a szabadság korlátja”, 1977. Különbséget kéne azonban tenni a kiformálatlan általános spirituális impulzus, és a re-ligio szűkebb értelemében vett vallásos impulzus között, az emberek vissza- illetve újrakötődése az isteni ősalapokhoz, az ’atyához’, ami a meggyőződéses, hívő keresztények számára a Krisztussal való kapcsolatban lehetséges.

Isten, mint a világ legnagyobb rejtélye, nyilván kevésbé alapozható egyetlen korlátozott tudományágra, élmény formára vagy egyelten jelenségre, amik legjobb esetben is csak egyes szempontokat hoznak felszínre; hanem csak több hajlam elismerésére és összenézésére. Ez eddig csak nagyon kis mértékben történet meg. Ha az említett alkimista folyamaton, és azzal egyebek mellett a bal és jobb agyfélteke közös használatán (ami után manapság sokféle módszerrel keresnek) a maguk módján a keresztények is áthaladnának, a „kreatívan szerető felismerés” eredményével, akkor a teológiák közötti párbajok hamarosan a múlthoz tartoznának. Akkor is lehetőség volna az egyes aspektusokra specializálódni, de ez a mag nemében lenne felismerhető, és nem követelhetne kizárólagos érvényességet. Az emberek egymást kiegészítése a javukat szolgálná.

Aki mindeközben Jézus univerzális alapmondata, a „szeresd felebarátodat, mint önmagad" szellemében érezne, az idővel egyedül ez által is elérhetné ugyanazt, sőt többet is. Aki törekszik az önmaga és felebarátja egyidejű szeretetére, érezni fogja, hogy ezt először tanulni kell. A belső „teljesebbé-válás” ezt a szeretet megkönnyítheti.
A „csodatételek” kérdését, ami a Kánai menyegzővel kapcsolatban is felmerül, egy külön fejezetben közelebbről is megvilágítjuk. Érintjük Maria-Sophia isteni aspektusát, lásd a későbbi fejezetet „Az első pünkösdi esemény”.

A hagyományos teológiában ez a történés a görög Dionysos-kultusz leváltásaként lett értelmezve, vagyis szimbólikus összeköttetésként Izrael találkozásával Istennel ("a 3. napon..." Mózes 2., 19:16), valamint előrenyúlásként a passió időszakára, amikor a bor mélyebb jelentést nyer.

* Míg Máriát, Jézus anyját azok lelki anyjának tekintik, akik az Ő vezetésére vágynak, Mária Magdalénát, az Őt tisztelők, inkább a földi élettel kapcsolják össze.
Mária Magdaléna (a magdalai Mária) Jézust követő asszony volt. A hagyomány nyomán sokan azt gondolják, hogy olyan prostituált volt, Akinek Jézus segítségével megváltozott az élete. Jézus azonban azt mondta: „Ő sokat szeretett”. Ez nem feltétlenül jelent sok szexet, hanem – legalább is – a képességet arra, hogy embereket (átfogóan) szeressen, együtt érezzen velük és jó legyen hozzájuk. Szerette Jézust, vagyis tisztelte mint férfit, és csodálta mint lelki vezetőt. A misztikus irodalom szerint (Jakob Lorber), a Jézus iránti érzéseit egyre inkább lelki szeretetté tisztázta. Így a szeretet lett számára annak útja, hogy Jézust és Istent egyre jobban megértse.
(Valószínűleg hasonlóan Klárához, ahhoz az asszonyhoz, Aki 1100 körül Assisi Szent Ferencet szerette – Aki Őt először visszautasította, később elfogadta, amikor szerelme tisztán lelki szeretetté változott.) (Van erről egy érdekes film, német és angol nyelven.)
Mária Magdalénára vonatkozik egy speciális hagyomány is: a „Szent Grál" legendája. Arimátiai József és Mária Magdaléna, valamint Jézus más követői vitték volna a Grált – a kelyhet, amibe Jézus vérét fogták volna fel – Dél-Franciaországba vagy Angliába. Bizonyos csodákat erre a Grálra vonatkoztatnak. (A Grál az isteni szeretet jelképe is.)
Léteznek újabb kitalációk is Mária Magdalénával kapcsolatban. Ilyen például az az ötlet, hogy gyermeke született volna Jézustól, aki egy korábbi európai királyi dinasztia (a Merowingok) megalapítója lett volna. Az ilyen kitalációkat azonban senki sem képes bebizonyítani Önöknek, még a szenzációsan tálalt, modern könyvekkel sem.

**) Az említett "Anima és Animus" kifejezések hittől függetlenek. Többek között az a tény is emberi tapasztalatokon alapul, - mindegy, hogy keresztények vagy sem - hogy a férfiak és a nők egyaránt rendelkeznek "férfias" és "nőies" lelki tulajdonságokkal, melyek jelentős része a szülőktől származik. Ezeket a tulajdonságokat megtanulhatják személyiségükbe is beépíteni. Az "Animus és Anima" koncept lehet, hogy nem teljesen azonos a valósággal, de a pszichológusoknak így lehetőségük nyílik hátterének megértésére.

Kérdés:
Képes vagyok-e kapcsolatomat a másik nemmel Isten által megfelelőbben alakítani?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Szempontok a szexualitásról, szimpátiáról, beleérzésről és szerelemről.

A szexualitással kapcsolatos egyházi álláspontok alakulása, de az egyházakon belüli és kívüli ellenvélemények is azt a benyomást keltik, hogy az emberek ezen a téren nagyon nehezen találják meg a kérdés emberi, sőt keresztény kezelésének módját. A külső morális tiltások nagyrészének megszűnt a hatása a hatvanas évek óta; az egyházak se voltak képesek a hagyományban meglévő értelmes magot kikeresni, amit azután a mai társadalomban végiggondolhattak volna. Az elfojtott szexualitás ellenreakciójaként létrejött „szexuális forradalom” az extremitásig vitt egy új ideológiát a szexuális teljesítménykényszerről – az életenergia szétszórása – figyelmen kívül hagyva a lelkileg felelős kapcsolat iránti vágyat, az eredmény: folyamatos törések, a munkaképtelenségig. Legkésőbb a nyolcvanas évekre ebből gyakorta csak rezignáció maradt; és itt is alig volt lehetséges a társadalom ezen extremitáson túllépő fejlődésének legalább részben értelmes magját megtartani. Szempont lehetne a „birtokló gondolkodás” legyőzése. Az emberek évszázados birkózásából az szűrhető le, hogy nem valósítható meg a férfiak és nők bármilyen kapcsolatában a felelősség és a szabadság az ember egységes továbbfejlődéséhez szükséges okok nélkül, de még csak össze sem kapcsolhatók egymással harmonikusan. Egyes partnerkapcsolatok, például amikben ez látszólag vagy ténylegesen sikeres volt, azonban arra utalnak, hogy lehetséges ilyen okokat találni.

Jézus az embereket legbensőjükben, az egésszé, teljessé válás lehetőségével szólítja meg, ami a tényleges szabadság egyedüli alapja lehet. Nem az emberek már alaposan szétzilálódott belső részterületeinek további széteséséről szól, tehát semmiképp sem a minden eksztatikus kiéléséről, hanem inkább a „szív bölcsessége” alapján történő újra integrálásáról.

Ő azonban nem a külső formák és azok túlértékelése, mint „kényszerítő körülmények” képviselője, és nem használja helytelenül a felelősség, hűség és tisztesség fogalmakat, az irigység, féltékenység és birtoklásvágy eltakarására; Nála a lélekről van szó, ami a tárgyalások alapja. A házasságon belül se tart mindent a legjobbnak, amit azon kívül kedvezőtlennek tartanak.

Az Istent szeretni – és felebarátunkat – mint önmagunkat, tehát önmagunkat is; ez az a szabály, amivel Krisztus az ótestamentum tilalmi logikáját felváltotta, ami egy univerzális magatartást ír le, ami ezen a három területen végigvonul és összeköti azokat. (lásd Mk 12,33, Jn 13,34, Gal 5,14, Jak 2,8). Ebben az összefüggésben a felebaráti szeretet valami más, mint a rokonokról való puszta, ösztönös gondoskodás, stb. – azonban a rokonokat is szabadabb módon vonhatja bele. Az ember szerető segítség szerepe alapján, bárhol alkalmazzák is azt, az önmagunk szeretete nem egoizmus, hanem az önmagunk olyan szeretetére – beleértve a testet, mint szerszámot – irányul, amivel másokat, illetve Istent szolgálhatjuk.

A szeretet legmagasabb formája a feltétel nélküli szeretet. Vesd össze az „ellenség" szeretetével, Mt 5,43-48 – ami nem jelenti, hogy mellőzzük a bölcsességet.

Ebben az összefüggésben belátható, hogy például az időnként felbukkanó tézisek, melyek megpróbálnak egyenlőségjelet tenni a szeretet és a szexualitás, az önmagunk szeretete és az önkielégítés és fantáziák közé, világok távolságára vannak Krisztus eme összegzésétől. Ami inkább az egyes belső erők elszigetelődését mutatja be, és képeket állít az emberek és a reális mások közé, az csak egyike az ember sok tökéletlenségének, amiből lehet valamit tanulni, de amik soha sem válhatnak céllá.

A mai európaiak különösen akkor élhetnek meg valamit a szexualitás átalakulásából, ha két ember először közös tevékenység során lelki kapcsolatba kerül, ennek során megtanulják az anti-/szimpátia-kisugárzások kezelését – nem első sorban ezeket, de éppen ezeket is, figyelembe kell vegyék a kifelé is értelmes kapcsolatok keresése során. Csak később jönne hozzá a testi vonatkozás; ez nem tartozik automatikusan hozzá minden barátsághoz vagy találkozáshoz. A szív erői ilyenkor érezhetően szexuális energiákat mozgósítanak, amiket nem muszáj robbanásszerűen eltűntetni, amint az ma a kulturális kondicionálás miatt általános. Hozzá tartozik egy szeretet-teli alaphangulat.

Több spirituális tradíció az elfojtás és a folyamatos kiélés helyett a szexualitás transzformációját tanítja, ami több lehet a freudi „szublimációnál". (...). A régebbi keleti irányzatoknak az volt a legfőbb hiányossága, hogy rögtön a szexualitásnál elakadnak, ahelyett, hogy folyamatosan az egész embereket találkoztatnák – ami ma technikákat takaríthatna meg; vagy ami legalábbis ma illeszkedőbb lenne, „föntről kezdeni”, vagyis először lelkileg megismerni egymást. Találó maradt a keleti irányzatoknak az az álláspontja, hogy egy nyugalmas – nem a férfi vagy női orgazmusra kihegyezett együttlét ezen a téren a lényünk teljességével hozhat összhangba. A kereszténység területén is voltak hasonló, mára már feledésbe merült, kezdeményezések, amiket ismét elő kell venni; ilyen tudásanyag tükröződik vissza a trubadúrok és minnensängerek hagyományában.

Mivel a szexualitásban tudattalan összekötődések történnek, a különböző vallások a párkapcsolatok választóvonalának tekintik, ami következtében azután közösen kezelik a partnereket. Aki ezt a tapasztalatot a szigorúan vett házasság értelmében kívánja megélni, úgy teheti, hogy az azt megelőző barátság időszakában mindketten tudatosan tisztázzák mit is akarnak, és mit nem akarnak, és ebben kölcsönösen segítik egymást.

Ez a régi tétel, amit Jézus is érvényesített, például egészen a más partnerére vetett vágyakozó pillantás negatív megítéléséig, nem zárhatja ki a két idegen ember közvetlen, lelkesedő találkozását, mint magasabb forrást – amiben az elképzeltnél gyakrabban van részünk és amit az érintettek sem mindig értelmeznek helyesen: „Ahol ketten vagy hárman összegyűltek az én nevemben, én velük vagyok” (avagy egy szintén helyes fordítás szerint „bennük vagyok”). Ez nem igényel meghirdetett templomi összejövetelt, különösebb előkészületet, hanem bárhol megtörténhet, ahol „Krisztus lelke” két embert valamilyen céllal együvé vezérel. Nehéz lehet felfogni ezt, ahol egy férfiról és egy nőről van szó, és ott, ahol ezek még szimpatikusnak is tartják egymást, mindemellett megtartani az értelem tisztaságát ez a kiindulópont, ami valóságos világszükséglet. Ennek során azonban nem kell kapcsolatról és szexualitásról legyen a szó, hanem az érintetteknek kell őszintén meghatározni, miről is van szó.

Már földi élete alapján is nem hagyományosnak képzelhetjük Jézust. Kiderülhet, hogy a konvenciókra legfeljebb addig van szükség, amíg „nincsen közöttük".

Az emberek közötti illő találkozásokra vonatkozó, önmagunk által javítható előfeltétel természetesen a saját egyéniségünk tanulmányozása, beleértve az „aurát” vagyis a kisugárzásunkat. Párként is egyéniségek maradnak, Krisztus nem is követeli meg mindkettő teljes feloldódását a párban.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A „szent buzgalom" (és szempontok az érzelmekhez).

János a Jn 2.13-25-ben, a Kánai menyegző után a „Templom megtisztítását” írja le. Jézus tettlegesen kiűzi a templomból a kereskedőket és pénzváltókat. Itt figyelmen kívül nem hagyható jelet akar tenni a világ színlelései ellen, ami a templomot ugyan Isten házának nevezi, de még ott is csak az alkudozáson jár az esze. Minthogy a körülmények olyanok, hogy a városi vagy lelki elöljáróktól semmilyen segítségre sem számíthat, maga lát neki a feladatnak, mint aki egyedül érez felelősséget „atyjának házában”; a szociális ellenállás akciója, mely nem jár ember megsebzésével. „Inkább Istenre hallgatni, mint az embere”, ez amúgy semmi esetre sem alárendelt tartás. Ott is, ahol ezt mondja: „adjátok meg a császárnak, ami a császáré" (és az Istennek, ami az Istené), ott sem olvasható ki alárendelt tartás, amint azt oly sokszor megpróbálták, hanem inkább az a törekvés, hogy megspórolja a tanítványoknak a társadalmi hatalmasságokkal való, haszontalan súrlódásokat. A vallásnak és a politikának is megvannak a maguk szabályai. Szolgálni embertársunkat és „a város javát akarni" szintén nem alárendeltség.**

Ebben az összefüggésben tehető fel a kérdés az ember érzelmi szabályokkal való törődésére. Nem mindenki érzelmei olyan magas hőfokúak, mint Jézusé, Aki folyamatosan az „Isten általi pozitív rátekintést” és a felebarát iránti együttérzést élte, és Akinek buzgalma a tudatos jószándékon alapult. Szinte minden átlagemberi érzelem legalábbis keveredik a tudattalan inger-reakciós mechanizmusokkal – amik életrajzilag különbözőek és különböző erősséggel kerülnek napfényre, de alap struktúrájukban viszonylag hasonlók. Hosszú tanulási folyamat az is, hogy mások értelmezéseivel nem megelégedve, saját reakcióinkból olyan további mechanizmusokat halásszunk elő, amikre odafigyelünk és így végül is uraljuk illetve Istennek átadjuk azokat.

Habár itt a pszichével van dolgunk, nem túlzottan használhatóak az erre a célra szokásos pszichológiai analízis és terápiás módszerek Isten- és igazságkeresőkre.
Ahol még azokat az egyoldalú értelmezési mintákat tartják fejben, amik a pszichológiai problémákat a szexualitás gyermekkori bevésődésére redukálják, és ahol a gyengeségek „okaiból” az így-maradás „megokolása” válik, az Erich Fromm által hangsúlyozott emberi fejlődésképesség helyett a pszichológia a lelki úton hátráltató tényezővé is válhat.

Ahol a pszichológia, vagyis a „lélektan”, felkelti a lelki folyamatokra való odafigyelést, és ahol a lélekben többet látnak, mint elektro-kémiai agyi folyamatokat – ami elég ritka – az ő tanulmányai is hasznos hidat képezhetnének. Jobban fejlődne, ha kész volna az alternatív pszichológiai irányzatok felismeréseinek illetve feltételezéseinek tanulmányozására. Keveset használ, a teljes probléma-komplexumokat szokásos módon, egészében feldolgozni akarni. Hatékonyabb lenne először egy ilyen komplexum egyes részeit keresni, és eközben tudatosan megkülönböztetni, hogy most a „saját szemünkben levő gerendáról” vagy a „másik szemében levő szálkáról” van szó, és így ki is a felelős. Egyes keresztény iskolák az elsőt hangsúlyoznák jobban, mivel nehéz és előbb megtanulandó dolog a saját problémás dolgainkra figyelni, és mivel ezek inkább korrigálhatóak; az egyházi gyónásnak a lelki vonatkozásán kívül terápiás hatása is van. A pszichológiai gyakorlatban gyakorta a másik perspektíva kerülne áldozatként előtérbe. A végén meg kell jegyezzük, hogy ezek ellenére mindkét oldal többé-kevésbé szerephez jutott. Például a keleti spirituális tanok mindkettő összefüggését az életben a „karma”/ sors forrásának tekintenék.

Amikor egy nehéz nap utóhatásait kell feloldani, segíthet akár R. Steiner ismét felszínre hozott módszere is: a napi visszatekintés, ami során egyszerűen visszapillantunk az estétől egészen a reggelig. Ez után annál könnyebben térünk vissza ismét a jelenbe.

Lehetőség van egy „lelki tükör” felírására, amiben a javítandó és az elérendő tulajdonságok vannak, és ezt rendszeresen átolvasni, ez egy bevált gyakorlat a misztikusoktól.

A lelki területen megtett előrelépések magukkal hozhatják például azt is, hogy javulnak a több ember között folyó beszélgetések. Oly mértékben csökkennek az előítéletek és az elhamarkodott értékelések, amilyen mértékben az ember saját maga számára átlátszóbbá válik és elereszti ballasztjait. A fontossága annak, amit Jézus a „meg nem igazítottaknak" tulajdonít, és „ami a szájon kijön", nem beteljesíthetetlen morális igény, hanem felhívás e tanulási folyamat megkezdésére. (Ez gyakorta azt követeli tőlünk, hogy ne veszekedjünk tovább, hanem csendesedjünk el, majd nyugodtan beszéljük meg egymással. Lásd „A sivatag csendje" fejezetet.)

Ebben az összefüggésben vannak európai iskolák, amik a jógából is ismert ideg- és tudatközponti elemeket – a csakrákat – más nevek alatt használják (antropozófia; univerzális élet, stb.). Az ilyen törekvések nem automatikusan „nem keresztények", amit az egyházi oldalról feltételezték, hanem az emberben meglevő ilyen központokat már a középkor keresztény teozófusai is ismerték (J. G. Gichtel), és azóta már felismerték, mint a minden emberben jelen levő energia-struktúrákat; ugyanúgy, ahogy az elsősorban Kínában ismert akupunktúra sem automatikusan „taoista” – ezeket ugyanis más régóta kimutatták műszerekkel, de újabban már az hisztológiailag, emberi szövetekben is.

A további összefüggéseket lásd a külön oldalon is, „Az etikai értékek alapjai".

**) A "buzgalmat" ebben az értelemben meg kell különböztetni a "Buzgalom felismerés nélkül"-től (Római 10, 1-3).

Kérdés:
Képes vagyok- e érzelmeimet Isten segítségével tudatosabban feldolgozni?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A Hegyi Beszédről (szempontokkal az értelmezésről).

Sokat írtak már a régi társadalom (és a mai is) értékeinek megváltozásáról, a Hegyi Beszéd hatására. V.ö. Mt 5,1 - 7, 29. Egyesek társadalmi aktivitásokkal összefüggésben üdvözlik. Mások az „érzelmek etikájaként" kicsinylik le és helyezik előtérbe az ótestamentumi büntetési fenyegetéseken alapuló, általuk u.n. „felelősség etikáját”, katonaság, stb. Egyesek egyszerűen megpróbálnak a szerint élni. A Hegyi Beszédet a kereszténység határain túl is nagyra értékelik (például Gandhi).

A tudatkutatás álláspontjából is felismerhető, hogy a Hegyi Beszéd elsősorban az emberekre irányul, akik számára a tudat több lehet, mint az emberi értelem elemzése, és akik számára az élet nem kell véget érjen a saját tányérjuk szélénél. A „lelki szegények”, akik „tudják, hogy semmit (vagy csak nagyon keveset) tudnak”, és nyitottak a folytonos relativizálás előtt, miszerint Isten többet tud náluk, és Ő minden dologban sokat tud még tanítani nekik, „boldogok”, mert „Övék a mennyek országa”. Ez a tartás folyamatos, hatalmas fejlődési ösztönzésnek is bizonyulhat, jobban, mint bármi más, az ember által „okosnak” tartott beállítódás.

„Akik sírnak" azoknak nem mindig csak a saját sorsukat kell elhordozni – és ilyen módon részüket a teljességből feldolgozni, a minden fölött könnyedén való átsiklás helyett. Egyesek nehéz terhet hordoznak, emberek sokaságát, akik között élnek és végeredményben a népek és az emberiség sorsát. Államférfiak helyett ezek ma gyakorta bázisközösségek, pedig ki fordít kellő figyelmet rájuk, ki imádkozik értük, a hatalmasok, híresek és gazdagok helyett?

A „szelídek" leginkább az önként szelídek (tehát nem egyszerűen a félősek). „Ők örökségül bírják a földet” és csak az Ő kezükön maradhat meg és fejlődhet tovább.

„Akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot": nem az irigység, hanem az igazság tisztességes keresése magunk és mások számára nyitja meg az embert „fölfelé", előbb-utóbb nem marad válasz nélkül, még ha ez nem is olyan, mint amit elképzeltünk. „Az irgalmasok” önként és határozottan segítik fölfelé felebarátaikat, így őket is Isten hordozza.

„A kiknek szívük tiszta" és ilyen módon felismerték és levetették lelki szemüvegeiket illetve előítéleteiket, Istenre tekintenek. Ez a „ne ítéljetek” kifejezés átfogóbb értelmezése.

„A békességre igyekezők”, azok is akik békét teremtenek, Assisi Szent Ferenc békeimádságának értelmében, felismertetik másokkal is, hogy itt egy más Erő tevékenykedik, mint azok, amik életünket egyébként meghatározzák. Így „ők az Isten fiainak mondatnak”.

„Akik háborúságot szenvednek az igazságért" és akik „az én akaratomért", vagyis Jézusért, megrágalmaztatnak, szintén boldognak neveztetnek, és gyakorta ilyen is volt belső állapotuk, miközben külső lényük szenvedett. Ez nem azt jelenti, hogy önálló cél lenne a külső szenvedés.

Az érintettek be kell töltsék szerepüket, mint „a föld sója" és „a világ világossága" is. Éppen ebben a fejezetben Jézus a „törvényekre" és az Ótestamentum prófétáira támaszkodik. Többszörösen is felöleli az Ő kora előtt helyesnek tartottakat, és új formában, új kor számára teszi ezeket gyümölcsözővé, ahol nem a törvény maga, hanem annak forrása kerül előtérbe, és ahol minden ember újjá alakíthatja belső életének alapjait.

Akié „a mennyek országa", annak minden más az „ölébe hullik". Itt is látható, hogy az értelmi gondolkodás síkjait nem szétrombolni, hanem megnyitni kell, hogy az is felvehető legyen, ami minden magasabb, spirituális logikából kilóg. Azonban nem arról van szó, hogy kényszerítő földi körülményeinket egy elkülönített spirituális tudatállapotokban való dőzsölés kedvéért egyszerűen elhagyjuk. Inkább a magasabb belátásokat kell teljes mértékben szembesíteni a földi tudattal és élettel, amíg a világ meg nem változik. A tisztánlátás megmarad, vagy éppen ott keletkezik, ahol az ember bizonyos kérdések tekintetében azon a skálán helyezkedik el, ami a tudatlanságtól a találgatáson, feltételezésen, teórián és meggyőződésen keresztül a tudásig terjed, és ez egy fontos alapja a fejlődésnek. Ez jelentős különbség például egyes régi spirituális irányzatok tisztán szerencse-törekvéseihez képest.

A Hegyi Beszédnek ez a magasabbrendű gondolatisága (lásd a következő fejezetet is) már tartalmánál fogva is elsősorban az emberre irányul, aki ezt ne csak egyéni lelki tevékenységeinek újraszervezésére alkalmazza. Az út elsősorban az egyéni életre irányul, ahol egy partner vagy „közelálló” kereshető, amint azt a „Keresztség” és „A sivatag csendje” fejezetekben leírtuk. Akkor ezen a síkon különösen is a férfi-nő kapcsolatok épülnek fel, egyidejűleg a tapintókat az emberek közötti, kiegészítő lelki kölcsönhatások felé kinyújtva. Erről a „Kánai menyegző” és a „… szerelem” fejezetekben írtam. Itt, a Hegyi Beszédben is ez a lelki és etikai sík az alap, ami egy átfogóbb lelki irányba lesz megnyitva, ami az emberek közötti kapcsolatokból közösséget formálhatna. Ez ősképszerűen megfelel a hang – intervallum – hármashangzat – hangsorok – teljesség viszonyának.

A teológia kiértékelte összefüggéseit az Ószövetség kijelentéseivel is: pl. 1. zsoltár és Jer.17,7f. A 4. Mózes 12,3 szerint a Mátyás 11,20-al összehasonlítva Jézust új Mózesnek tekintették. A Zach.9,9f jövendölésében, miszerint "uralma tengertől tengerig ér", Isten kihirdetett birodalmának világszerte érvényes jelentőségét említi meg. Nem lehet nem észrevenni, hogy hegyi szónoklatában többször átváltoztatja az Ószövetség törvényeit újakra: " én viszont azt mondom nektek...", vagyis nem úgy szól, mint az írásokat értelmező rabbik, hanem az isteni küldetés tudatosságával. Éppen ezt a próféciai és messiási tulajdonságot vitatták az Ószövetségből származóknál.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot a Hegyi Beszédből, Máté evangéliumának 5. fejezetéből: a Boldog Mondások és a Föld Sója.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Krisztus megdicsőülése a Tábor hegyén (Mt 17).

Jézus sok cselekedete, a Nikodémussal folytatott beszélgetéstől kezdve – Jn 3 – a Hegyi Beszéden át, a vakonszületett meggyógyításáig és az 5000 megvendégeléséig a hegyen, szimbolikájukban annak külső keretét képezik, ami a „megdicsőülésben” belsőleg jut kifejezésre. Ez a megdicsőülés rokonságot mutat a keleti tanok kifejezésével, a nagy megvilágosodással. A Lélek világosodik meg. Ez azonban Jézusnál és azoknál az embereknél, akik tudatában vannak ennek a lehetőségnek, az Istennel való szorosabb kapcsolatra vonatkozik, aki itt azonban nem az általános abszolútként jelenik meg, hanem lényként fogható föl.

A puszta „pozitív gondolkodás", ha az nem-egoista és nem-nagyravágyó és ha azt technikai manipulációk nélkül gyakorolnák, helyezhetné gondolkodásunkat olyan állapotba, ami hasonló lehetne az Istentől eredőhöz; vagyis megnyithatna az előtt. Az ilyen irányú irodalom azonban nagyrészt mellőzi ezt a gondosságot, és így ez gyakorta önbecsapásban végződik.

Ez semmi esetre sem a „megdicsőülés”. Abban nem egyszerűen a minden ember sajátját képező lelki „programok” zavaró sokaságába kerül bele pozitív programok csomagja, hogy összességében a pozitív programok kerüljenek túlsúlyba – egyike a lehetséges gyakorlatoknak. Inkább a lelki eredetekre való rátekintés-képesség révén lesz minden tisztázva, megszabadítva a torzításoktól és félrevezető súlyozásoktól. Mindenben láthatóvá válik a magasabb isteni rend. Megfigyelhető, miképp haladhat ebbe az irányba is az ember érése, ami pszichikai tisztulási folyamatnak mutatkozik, amint az a „Szent buzgóság” fejezetben leírtam. A felismerések legalapvetőbb rétegéből lesz minden átvilágítva. A felismerések ne gondolatok, gondolkodás nélkül is előjöhetnek, nem kényszeríthetőek ki, de felszabadítanak. Itt már nem kell a gondolatvilágot elfojtani, ahogy azt más utak megpróbálták.

A gondolkodás megszabadítható az ösztönszerű reakció-mintáktól, és az ellenőrizhető analitikus és szintetizáló gondolkodás könnyebben válik a fölötte álló ész és tudat eszközévé. A gondolati differenciálódás tovább folyik – anélkül, hogy közben eldönthetetlenné („langyossá”) válna. Itt azután meg is érthetjük, hogy mi, pontosan milyenkörülmények között helyénvaló.

Jézus esetében abból indulhatunk ki, hogy Neki nem kellett mindazokat a homályokat eloszlatnia, ami az átlagembert ettől a síktól elválasztja. Ennek ellenére az Ő számára is egyre nagyobbá vált az érthetőség. Később, a Főpapi Imájában, azért a világosságért könyörgött, ami Istennél a teremtés előtt volt része. (Jn 17)

Egyes teológusok Péter megdicsőítését és Krisztus-vallomását az ezzel egyidejű zsidó engesztelés napjának ill. az ezt követő sátrak ünnepének hátterével magyarázzák. (Évente egyszer, az engesztelés napján mondja csak ki a pap Isten nevét a templom szentélyében.) Mások viszont Mózes Sínai hegyremeneteléhez kapcsolják (2. Mózes 24:16).

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Máté evangéliumából, Mt 17,1-13: Jézus megdicsőülése.

Kérdés:
Képes vagyok-e gondolataim értelmes újrarendezésére Isten segítségével?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Kérdések a „csodatételekről”.

Jézus nem az emberek szenzációigényének kielégítése miatt cselekedett, még kevésbé azért, hogy az embereket külső események hatásával hitre kényszerítse. Egész útját a belső tisztánlátás jellemzi arról, hogy mit kell cselekedjen – tehát nem „ezért vagy azért a körülményért, vagy ennek vagy annak a célnak eléréséért”.
A gyógyítások gyakorta „jelek" voltak, kis cselekedetek, ami a nagyobb, alapvetőbb érdekében történtek. A vakonszületett szombatnapi meggyógyításakor Jézus azt válaszolta, hogy nem bűnök az okai, „hanem, hogy Isten műve Rajta nyilvánvalóvá váljék” V.ö. Jn 5,6-9; Jn 6; Jn 9,3; stb. Lásd a 3. részben a „Jézus és a gyógyítás" fejezetet.

Kiegészítő, kívánatos mellékhatása az elöregedett gondolkodási minták megrázkódtatása és az ilyen cselekedetek mélyebb jelentésébe való belegondolás. Azt, hogy van olyan ember, aki igényli a külső megfigyelés, számolás, mérés, mérlegelés lehetőségét, Jézus elismeri Tamás esetében, akit a tanítványok között a „természettudományos típusnak" tekinthetünk (…). (S. (Lásd a 3. részben a „Természettudomány és hit" fejezetet.) Jézus senkit sem akart kényszeríteni, aminek ítélet jellege lett volna, és nem található meg sehol az a szándék, hogy valakit, aki egy döntéshez még nem elég érett, elutasításra provokáljon.
Érdemes elolvasni „Tamás evangéliumát" is, egy apokrif, pontos gyűjteménye Jézus mondásainak, mindegy, hogy ezeket maga Tamás írta-e le, vagy nem. Ez a szöveg a spirituális keresztények között Egyiptomban és máshol is elismert volt.

Ennek megfelelően nem a „csodatételek” képezték Jézus tevékenységének súlypontját. Gyakorta csak azért tette, hogy segítsen, miután erre megkérték, anélkül, hogy emberek sokasága vette volna körül, és „megfenyegette” a jelenlevőket, hogy senkinek se mondják el amit láttak.

Ha ma teológusok, például Bultmann „mitológiátlanító teológiai" iskolájából még mindig abból indulnak ki, hogy ők ezeket a csodatételeket egyszerűen letagadhatják vagy szimbolikus leírásnak nyilváníthatják, akkor igazolni kell nekik, hogy a XIX. század mechanisztikus ember- és világképéhez igazodnak, és egyszerűen nem vették tudomásul az újabb tudományos áramlatokat. A kvantumfizika, a biológia és biofizika, a természetgyógyászati és parapszichológiai kutatások új irányzatai már rég eljutottak odáig, hogy legalábbis szemléleti segítséget találhassunk bennük a bibliai események „elképzelhetetlenségének” félretételéhez. Ez nem jelenti az „istenbizonyítékok” keresését egy mási síkon, mint ami a természettudományok felelősségi köréhez tartozik.

Csak az marad helyeselhető ebben a teológiai irányzatban, hogy nem tekinti szükségesnek a tudományos objektivizálhatóságot a hit előfeltételeként.

Elmúltak a régi felvilágosodás idejének egyoldalúságai. A természettudományosan gondolkodók számára is lehetőség nyílt a hívővé válásra, anélkül, hogy skizofrénné válnának. Akkor, amikor az emberek minden további nélkül hisznek a parapszichológiából ismert olyan tényekben, mint egyes emberek képessége kanalakat bizonyos távolságból meghajlítani – a sok csalás ellenére marad elég cáfolhatatlan is – egyszerűen abszurd lenne eltagadni a sokkal hatalmasabb Jézus ilyen irányú lehetőségeit. Jézus más lelkiség alapján cselekedett, mint az élvezettel kanalat hajlítók, de a legkülönfélébb tapasztalatok alapján közel azt mondhatjuk, hogy Jézus tényleg minden természeti törvény fölött állt – és éppen máma rendkívül fontos ezzel a jelenséggel szembesülnünk; mai emberképünk, a teljességes illetve keresztény gyógyítás, stb. szempontjából. Jézus ilyen, spirituális szemlélete nem ellentétes Jézusnak, mint az „ember fiának" elfogadásával, aki az egyes ember és szociális kapcsolatai illetve a közösség számára külső példát kívánt nyújtani. Gyakorta az ilyen látszólagos ellentmondások tudomásul vétele vezet a „csodatételek” elutasításához, mivel az érintettek jóhiszeműen úgy vélik, védekezniük kell a hamis tendenciák ellen, amik elvezetnek egy emberi és szociálkritikus kereszténységtől. A valóságban csak a kettő együtt adhatja ki Jézus valós radikalitásának közelítő képét, és kapcsolatát a Teremtő erejével és akaratával.

(…) Az energia itt nem lény nélküli erő; egyúttal Krisztus lényének hatása. Például a keleti jógában az energiát sokszor elszigetelten szemlélik. Ma is történnek gyógyítások, amik az eredeti értelemben vett imádság által jönnek létre, és az ember, Krisztushoz kötődő legbensőjére támaszkodnak, Aki a gyógyulást és az ember teljesebbé válását akarja, hogy azután, ahogy Krisztus mondta, „többre legyen képes” Nála.
Maga a spirituális gyógyítás és az ahhoz kapcsolódó lelki fejlődés semmi esetre sem kikényszeríthető kegyelem marad, bármennyit is tehet az ember az erre való felkészülésben.

A „Szentlélek adományairól", mint a gyógyítás adománya, a „Nyelveken szólásról" és a prófétai adományokról lásd: 1Kor 12,7-11; Csel 2,17-20; és a „Pünkösd" fejezetett ebben az írásban.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Lázár feltámasztása.

Eddig az összes olyan emberi létezési síkot, amivel az évezredes régi misztérium-iskolák foglalkoztak, Krisztus újra feldolgozta. Így a belső „tudat fölötti” rétege az ember előtt is világossá válhat a testi és lelki életének megragadásakor. Ennek során kialakul az a képesség, ami tudatosan tisztázza, integrálja és kibővíti a tudat alatti, mind mélyebb és régebbi rétegeit.

A lelkitől vezetett le például az óegyiptomi misztika útja egészen a testi életakarat erőiig.

Lázár feltámasztásakor – Jn 10:39-11* - egy további mélyülés jelenik meg. Először is néhány, mellékesnek tűnő részlet feltűnően hasonlít az említett egyiptomi tudáshoz. Ez egy olyan tapasztalást foglal magába, ahol az ember három napot olyan állapotban tölt, amit a modern parapszichológia „out-of-body-experience" néven jegyez, vagyis testen kívüli tapasztalatnak, mint a repülési álomban, csak tudatosan. A test tetszhalott állapotban feküdt. E szerint az embernek megvolt a belső meggyőződése arról, hogy lelki lénye a halál után tovább is létezni fog. A „hierophantusnak” ügyelnie kellett arra, hogy az alany legkésőbb 3 nap elteltével ismét földi létére ébredjen, különben a felébredés többé már nem lenne lehetséges, és a test oszlásnak indulna. Lázárról azonban éppen ezt a hírt kapjuk, négy nap után „már szaga volt”. Az őt visszahozó Erőnek mélyebbre, egészen a fizikai valójába kellett behatolnia. A bibliai eseményen végighúzódik egy tendencia annak bemutatására, hogy a keresztény lelkiség materiális és külső cselekedeteiben is, és ott igazán, felismerhető; - olyan tendencia, amit igazán a mi időnkben lehet megfogni, miután a korábbi évszázadok misztikusai például először a lelki rétegeken hatoltak tisztázólag keresztül.

Inkább az ilyen testen kívüli tapasztalásokon alapulhattak az összes egyház, halálon túli életről szóló tanai, mint filozofikus spekulációkon, amik nem különösen feleltek meg a korai és antik történelem emberei tudati állapotának. Megfelelőbb bemutatást találunk Jean Gebser „Eredet és jelen" című művében. Megkülönböztet az absztrakt gondolkodás és az integrált tudat előtt egy archaikus, egy mágikus és egy mitikus tudati lépcsőt. Más kérdés, hogy szükségszerűek-e a törések ezen lépcsők között; amit mindenesetre ma már megpróbálhatunk megválaszolni. R. Steiner is hangsúlyozza a régebbi tudatformák összehasonlíthatatlanságát. A ma felnövekedő egyének különböző korcsoportjaiban csupán erre vonatkozó vádaskodásokat találunk.

Az antik beavatási szertartásokkal való összevetés egyébként nem mondja meg, hogy Lázár feltámasztása az összes jelenlevő között külsőleg egyezetett rituális tevékenység volt-e, mint Egyiptomban. Jézus sokszor megszabadította cselekvéseit a kor kultikus előírásaitól, időbeli, például sabbat; térbeli, például templom; avagy szituációs vonatkozásban. E szabadság alapján néha mégis pozitívan használta ezeket a körülményeket, például peszach-ünnep, templom … Ebben ma is példaképünk lehet bizonyos trendek kezelésében. például az asztrológiai szempontok elfogadásában, az „erő-helyekben”, szokásokban. (Lásd Marko Pogacnik könyveit: „A föld gyógyításának útjai", „Föld-rendszerek és Krisztus ereje", …)

Lázár feltámasztásával összefüggésben Jézus és képződő környezete egészében erősebben válik láthatóvá kifelé. Ebben Jézus kiterjesztett tudata tükröződik, ami átfogja a tanítványok körét is, és ilyen módon a nagyobb szociális környezetet is megtermékenyíti. A tudat ezzel rokon kiterjesztődését a ma embere is megtapasztalhatja Jézus követésében, ha csoportos aktivitásai kifelé is sugárzódnak.

Most a passió útja következik. A főpap szavaiban kapcsolatot teremt a nép sorsa és a között, ami Jézussal történni fog (Jn 11). Prófétai meglátásában helyesen érti meg, hogy Krisztus mindenkiért fog meghalni. Azonban hibásan interpretálja, hogy Jézus kárt okozna a népnek, ha életben maradna. Ez olyan tudatot igényel, ami a gondolkodáson túlmenően egyszerre képes felfogni folyamatokat és összefüggéseket, ezt a képességet először meg kell szerezni. Ez nem azonos az ösztönösen felmerülő képekkel. A legmélyebb okok is felfedhetők, feloldhatók és megteremthetők. Semmilyen negatív vagy más gondolat sem rakódhat le féltudatosan, nem állhatnak össze többé mélyre, a testi rétegekbe is ható probléma struktúrákká. Ez a problematika lassanként visszamenőlegesen is megoldódik, ha az ember ezeknek a törvényeknek is utána néz. Szabaddá válik az út egy szabad, teremtő jövőbe.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumából, Jn 11:
Lázár feltámasztása

Alexandriai Kelemen egyházatyának még birtokában volt „Márk evangéliumának" kibővített, titkos kiadása. Az Ő szavai szerint ez „egy lelki evangélium azok használatára, akik a teljessé válásban álltak”, az Ő „felismerési fejlődésüket” szolgálta. Ebben szerepeltek Márk és Péter feljegyzéseiből azok a részek, amik Lázár feltámasztásával foglalkoztak, míg az általános használatra szánt evangéliumokból ezt kihagyták. Csak János és tanítványai vették fel ezeket az eseményeket nyíltan az evangéliumba. Kelemen „mystagogának" illetve „hierophantusnak" nevezte Jézust, vagyis olyannak, aki – a régi „misztérium-kultúrák" ellenében – az úja misztériumokba (a hit titkaiba) vezetett illetve avatott be. (V.ö. prof. Morton Smith, „A titkos evangélium…"; amely azonban kétes következtetésekhez is vezetett.).

Kérdés:
Képes vagyok-e sejteni, hogy Isten az életet és a halált, valamint a nappali tudatosságot és az alvást is segít áthidalni?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

1b.

„A bárányok".

A lábmosás előtt valamivel, a Krisztussal kapcsolatban állók „bárányként” szólíttatnak meg – Jn 10,11-18 – ahogy más helyeken magát Krisztust is „báránynak" hívja. Itt a tanítványok meglevő vagy ismét megdolgozott nyitottságát hangsúlyozza – különösen, ami Krisztusra vonatkozik – úgy, mint az Isten és Krisztus közötti ugyanilyen kapcsolatot. Bár már nagyon beérett lehet, ezen a síkon az ember ismét tiszta lappal indulhat, mint egy gyermek. A tényleges előrelépés – még ha mindig újra büszkén fel is kell dolgozni – inkább a szerénység felé vezet; növekszik annak belátása, hogy minden embernek szerepe van, még ha oly kicsi is, Istennel szemben. Itt beszélhetünk „alázatról” is; de egy szabad és lelki értelemben, nem a földi hatalmasságok előtti csúszómászó viselkedés értelmében, ezt a félreértést sokszor megtapasztalhattuk. Nem véletlenül mondja Krisztus ugyanebben a fejezetben „Én vagyok a kapu”. Aki lényét illetve szívét kinyitja Krisztus előtt, az előtt Ő is tárt kapuként nyitott, ez a kapu Istenhez vezet, mint minden további előfeltétele.

A „bárányokat" a „bakokkal" állítják szembe (például Mt 25,32-33).

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Krisztus és a „lábmosás"; a megkenetés Betániában, Mária által.

Az evangéliumi beszámolók hátralevő részei egyre több szimbolikus eseményt jegyeznek fel ott, ahol hiányzik részletes kísérő tanítás. Legkésőbb itt nyugodtan félre tehetjük megfelelően hajlékony „mindent Jézusról – leleplező sztorikat” amik végén továbbra sem tudunk semmit sem. Bizonyos külső ismeretek itt is segítségünkre lehetnek, de döntő fontosságút itt már csak meditatív szemlélettel ismerhetünk fel. Ez azonban mások számára csak ösztönzés lehet a saját felismeréseikre való törekvésre, aminek terhét egyetlen lelkész vagy történész sem tudja levenni rólunk.

A lábmosást a Biblia szövegében – Jn 13,1-20 - mint tisztálkodást írják le. Ugyan az ilyen „ezoterikus" helyeket később alig értették meg, legalább cenzúrázatlanul a szövegben hagyták. Az érintett „teljesen tiszta”, tehát nem a lábról van szó, hanem annak szimbolikus jelentéséről az egész emberben. Különböző kultúrákban volt elterjed az ilyennek megfelelő gondolat: Ugyanezeket a funkciókat megtaláljuk az emberi szervezetben, vagyis a mikro- és mezokozmoszban, illetve a külső természetben, vagyis a makrokozmoszban. A láb a földi dolgokhoz kapcsolódik, mozgása az akaratot követi. Az, hogy az ember külsőleg az egyik vagy másik úton „megy”, akaratlagos döntést igényel. Az akarat és ellentmondásos jelenségeinek megtisztítása jelenti a lábmosás tartalmát. V.ö. ahogy Jézus a Mt 25,31-től a jócselekedetnek magasabb értéket ad, mint a keresztény szóbeli vallomások.

Mindenesetre ez a cselekedet, mint az összes ezt követő esemény, nem csak az évekkel előbb adott, megtisztulásra ösztönző, impulzusok megismétlését jelenti, az ember különféle lét-tartományaiban. Mindez annak az előjele, hogy Jézus belsőleg tudja, „eljött az ideje”, és a tanítványok elég érettek kell legyenek ahhoz, hogy „azt a bizonyost” széles körben, egyedül tovább vigyék. Már nem csak személyes kvalitásaik, itt jóakaratuk, a cél, belső énjüket áttekintve, mint eddig a pontig. Immár ez a magasabb, nem-egoista én – a „személlyel" egyesítve, lehet egyre nagyobb mértékben egy azzal a „Krisztussal, aki bennünk testet öltött"; akár egy „ének énje". Egyre kevésbé van szó személyes sorsról.

Ez a tapasztalat leginkább úgy írható le, hogy ezen cselekvés belső feldolgozása ilyen tisztaságot eredményezhet, hogy immár minden ebből a legbensőbb forrásból magából vezérelhető, a legkülönfélébb létezési síkokon át. Első azonban az akarat. Az érzékelés és felismerés csak a későbbiekben teljesedik ki úgy, hogy az emberpontosabban meg tudja magyarázni impulzusainak okát. Isten is követi bennünk ezt a sorrendet, ahogy egy gyermek felnövekedésének mélyebb rétege mutatja. Ez nem jelenti azt, hogy a fejlődésnek ez az új szakasza például „fejetlenül” történne. Az etikus érzékelés és a tiszta felismerés emberi fejlődése már ez előtt is erősen csorbult. Azonban ugyanennek a krisztusi értelemben való kiteljesedése, amint azt akarati téren már magában foglalja, még várat magára.

Ezeknek a nehezen leírható fázisoknak egy másik élményformája ezt a saját tudat észrevételével összefüggésben látná, illetve az „angyalra" pillantással illetve a magasabb énnel szemlélve az életet. Az (angyalforma) magasabb én most jobban megmutatkozhat a Krisztussal egységben, ilyen módon átalakulva. Az új spirituális mozgalmak egy részében általános gyakorlat; eközben a keresztények a Biblia ellenére is gyakorta kételkednek, hogy létezik-e ilyen egyáltalán, arról nem is beszélve, hogy mi is van a személyes, a népnyelv szerint „védangyalunkkal", miképp is nézhet ki egy ilyen kapcsolat. Jézus azonban az ember kiformált, személyes lényéért van, és az emberi élet vívmányainak megőrzéséért az „angyal” személytelen erőtere előtti magunk megnyitásakor Krisztus számára távolról sem telje az az ember, akinek ilyen tapasztalása volt. A tanítványok az első belepillantást már Jn 1-ben nyerik. Bizonyos spirituálisok szerint a legfontosabb az angyalélmény, ami után vissza is húzódhatnak a földiektől; ezalatt az ilyen területen végzett kutatás sok megdolgozott stabilitást feltételez, ha nem szeretnénk az illúziók útvesztőjében végezni; továbbá nyilvánvalóan ezzel a fázissal kezdődik a földinek a lelkieken való átfogó keresztülhatolásának lehetősége. Viszonyítási pontként említsük meg itt, hogy például R. Steiner, mint a lélek kutatója, az ember földi evolúcióját még hosszabb időszakra teszi, mint bizonyos más irányzatok. E helyen nem kell alaposabban kiemelnünk, hogy más praktikáknak, mint a hipnotikus-spiritiszta „szellemidézés”, semmi közük sincsen az angyalhoz kapcsolódó archetipikus alapélményhez. Időközben azonban sok komolyan veendő emberi törekvés van arra, hogy napi életükben angyalokkal kerüljenek kapcsolatba.

A lábmosásnál eddig alig tűnt fel, hogy az adott hely – például Jn 12 – belső összefüggésben áll, ahol a betániai Mária szimbolikusan bebalzsamozza Jézust, és lábait a hajával szárítja meg. Egyszerűen az embert jeleníti meg itt, vagy Isten női aspektusát, mint Mária, Jézus anyja és magdalai Mária – aki valószínűleg nem azonos a betániai Máriával – akikről ezt más helyek alapján valószínűsíthetjük? Miért előz meg ez a közismert lábmosást? A – meglehetősen ellentmondásos – feminista tapasztalat-teológia számára még biztos akadnak felderítetlen, vagy csak részben felderített kincsek. Az „utolsó kenet" például a Katolikus egyházban, ez esemény visszacsengéseként is felfogható.

Megjegyzésre érdemes a továbbiakban, hogy a lábmosás nem egyszeri esemény Jézus részéről, hanem arra bíztatja a tanítványokat, hogy kölcsönösen mossák meg egymás lábát, (hasonlóképp az úrvacsorához, amit – mindenek előtt – az alakuló közösségek kezébe helyezett, az egyetemes papság értelmében). A lábmosáskor kifinomított akarat illetve élet-akarat a saját lényen túl a környezetre is kiterjesztődik, először is arra, aki az érintett lábát mossa, azután a továbbiak iránti felelősségre és az összes tanítványra.

A lábmosás a mások szolgálataként is értelmezhető. Csak ezzel a lábmosással „válunk részévé”, ahogy Jézus fogalmaz. Ez sok szempontból aláhúzza e lépés távolba mutató jelentőségét. Különösen is érinti azt a területet, amit a fiatalok így neveznek: Ő „velem jár”. Itt mindenesetre nem arról van szó, hogy „van egy kapcsolatunk", hanem „egy (eleven) kapcsolatban élünk". A lábmosás csak „előre vezető lépésként” értelmezhető. Kevésbé lényeges egy ilyen cselekedet külső megjelenése. Az alkimista gyakorlat értelmében, akik a külső cselekedeteket az ember belső tartásában és folyamataiban nézeti segítségként használják, egy ilyen cselekedetnek van értelme; de csak a hozzá tartozó belső tartással együtt. Egy cselekvő pap elképzelhető helyes beállítódása sem lenne elég, az érintett szükségletére, mert erről van itt szó. Ez vonatkozik az úrvacsorára is – aminek különböző aspektusain a teológusok vitatkoznak; bizonyos módon még igazuk is lehet, bár az érintett saját, tudatos átalakulásának ezt az aspektusát, amiről itt, ha alaposan megnézzük, szó van, sem a Katolikus, sem az Evangélikus egyház nem méltatta kellő figyelemre.

Az egyszerűbb tanításokat még 5000-en, majd 500-an vagy 70-en tudták követni, a lábmosáson csak 11 tanítvány van jelen, akik tanultak annyit Jézustól és kellően felkészültek voltak, hogy megragadják a lehetőséget. Júdás ezt még talán nem tudta. Jézus sem adja a tanítást egyszerre mindenkinek, hanem lépésenként. Mindenesetre az is lehetséges, hogy egyesek előre kerülnek, ha a keresztrefeszítés felé mutató eseményekre vonatkozó mélyebb szemléletük ezt lehetővé teszi. Ezt próbálták meg a keresztény rózsakeresztesek. Lábmosás, megkorbácsolás, tövissel való koronázás, megfeszítés és sírba tétel, feltámadás, mennybemenetel, ezt mind „keresztény beavatásnak” nevezték. Egy új időszak megvalósulási mélységébe áthelyezve, ebből keletkeztek a „Christian Rosenkreutz kémiai házassága” hét napjának álomképei is, amit 1646-ban a lutheránus teológus, J. V. Andrea, szatíraként, titkon megjelentetett.

Egy ilyen lépés megtétele általában nem ugyanazon dolog első külső megélése alkalmával, vagy meditáció közben illetve álomban dől el. Az ember léte, az összes képességével, sokféle irányban bővülhet, más, a korábbiakat keresztező, lépések következhetnek, de az új minőségek csak akkor teljesedhetnek ki, amikor azok kiteljesedte, amikre ezek épülnek.

A betániai megkenetés után következik, Jn 12-ben, Jézus jeruzsálemi bevonulása, mint Messiás. A lábmosás után következik, Jn 13-17, Júdás Iskariótás árulásának megjövendölése, a búcsúbeszéd, és Jézus főpapi imája.

A teológusok a lábmosásban gyakran egy olyan jelképes történést ismertek fel, amely a közeledő keresztrefeszítésre utal; más esetben viszont a szolgálat példájának tekintik Isten tisztító szeretete által. De többször közvetlenül ható tettként is megjelenik.

Kérdés:
Szeretném-e Isten arra kérni* - ha ez még nem történt volna meg -, hogy jó akaratom szembenállóimmal való kapcsolataimban szerves részemmé váljon - még akkor is, ha ez nehezemre esik?
*Később - kérés (imádkozás) helyett - hinni ill. meggyőződéssel bírni. Még később Isten tetteit (kegyelmét) tapasztalni.

 Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Az utolsó vacsora, bevonulás Messiásként, az elfogatás és megkorbácsolás.

Jézus , akit megnevezett Messiásként ünnepeltek, bevonult Jeruzsálembe – Jn 12,12-19. A megkérgesedett papi kaszt megértette ezt, és célzottan megnyomta az emberek „pszichikai gombját", így részben negatívba fordítva a tömeg hangulatát. Csak azok az egyének kaphatják meg a stabilitást és az Istenhez kötődést, akik észreveszik önmagukban a negatívat és a közömböst, ezt egy átalakulás felé vezetik. Ez a feltétele annak, hogy többé ne legyenek manipulálhatóak tömegszuggesszió által – vagy más negatív külső erők által, miknek létét a XX. század különböző jelenségeiben is megpróbálhatjuk bizonyítani.

Elfogatásakor, Jn 18-ban megmutatja a katonáknak, hogy nem áll az ellenőrzésük alatt – hatalmától „a földre esének”. Ezután azonban engedelmesen tűri, hogy minden megtörténjen Vele.

Jézus „megkorbácsolása" – Jn 19,1 – a hátát éri. Az ember középső területe, az érzései, az emocionális fájdalomtűrő képesség, olyan minőségek, amik a meditatív feldolgozáskor merülnek fel, nem csak mintegy passzívan elviselt szenvedés. Ennek ellenére minden keresztény misztikus, aki önként vagy sem, bensőjében utána élte, fájdalomról számolt be. Krisztus azonban nem menekül, félelemmel teli, ez elől, ami számára nyilván lehetséges lett volna – hiszen az indiai mesterek módjára ura volt az érzékek visszahúzásának, a Prajatharának. Inkább itt is a tudat kiterjesztéséről van szó, a mások szenvedésének megtapasztalására.

E helyen meg kell jegyezzük, hogy nem volt a teljes valóság, Jézus megkorbácsolását egy bizonyos „beavatási fokozatnak" feltüntetni, vagyis a ma emberének a nagyobb teljesség felé vezető úton tett kibontakozási lépésnek. A tulajdonképpeni lépést Jézus már a betániai megkenetést követő utolsó vacsora alkalmával életbe léptette (Mt 26,26-29). Ez a vacsora jobb szimbóluma annak, amit Jézus a szenvedő emberiségnek adott. A kenyér elsősorban Jézus Krisztus anyagát (illetve lelkét) jeleníti meg, vagyis „a szót". A bor Krisztus isteni lelkét jeleníti meg, ami a szót élővé teszi, az altruista hatáshoz. A Katolikus egyház a hangsúlyt a kenyér és bor anyagának, Krisztus testévé és vérévé való átváltozására helyezi; az Evangélikus egyház a Krisztusra való emlékezés ünnepét hangsúlyozza. Mindkettőnek megvan az igazsága – már az egyszerű „keresztvíznél” is kimutatták tudományos vizsgálatok a vízmolekulák szögének megváltozását. A tulajdonképpeni fontos pont azonban a résztvevők megváltozása lenne, amennyiben koncentráltan ráhangolódnak arra, hogy az változtassa meg őket, ami Krisztus átváltoztatott és átváltoztató „testéből és véréből” kisugárzik. Ehhez a kenyér és a bor szemléleti segítségként szolgálnak. Egyesek megpróbáltak tisztán lelkileg, kenyér és bor nélkül, ráhangolódni arra, ami Krisztus átváltoztatott és átváltoztató „testéből és véréből” kisugárzik – és érezték hatását. Ámde ez legalábbis nehezebb. Ha valaki áldott étkezést szeretne, az egyházi „szentségre" való igény nélkül, azt inkább „agapé étkezésnek" – „szeretetvendégségnek" nevezhetnénk.
A megkorbácsolást, az előttük zajló történéseket nem értő hatalmasságok, egyfajta karikaturisztikus válaszaként érthetjük, így nem kell annyira a megélés központjába állítani. Ez vonatkozik az ezt követő töviskoronázásra is. A régi keresztény ezoterika, időnként egyoldalú szenvedés-hangsúlyozása úgy viszonylik az újabb felismerésekhez, mint Keresztelő János régebbi megjelenítési módja Jézus és tanítványainak tanításához. Az ember szabadon választhat, hogy ezen utak melyikét akarja első sorban követni.

Teológusok azt is fejtegették, hogy a vacsora a zsidó Pessach étkezés sajátos formáját jelenti-e, vagy Jézus önmagát "áldozati bárányként" ajánlva a régi ünnepséget változtatja-e át. Isten Jézus általi új kapcsolata az emberekkel (Újszövetség) (Luk.22,20) a 2. Mózes 24,8; Jer.31,31-33-hoz tartózóként tekintendő; Jes.53,12. A kenyérben inkább Jézus személyét látták, miközben a vérben a teljességgel gyógyító odaadást. Mások a hagyomány eredetét (un. beiktató szavak) vonják kétségbe, bár ez a legkorábbi írásokhoz tartozása miatt nem éppen logikus.

Kérdés:
Szeretném-e - ha ez még nem tartozna tapasztalataim közé - ha Isten képessé tenne szeretetteljes együttműködésre másokkal* - akkor is, ha ehhez szellemi átalakulásra lenne szükségem?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A töviskoronázás és a búcsúbeszédek.

Mivel a korbácsolás a Rómaiaknál egy alap-büntetés volt, itt ennek a fogalomnak a Krisztus előtt misztérium-kultuszok szerinti értelmezése háttérbe szorul. A töviskoronázás – Jn 19,2-3 – ezen misztériumok következő kifejezése, azonban nem része az átlagos római repertoárnak. Nyilván érzékelhető az irónia: tövisek, arany helyett. Megmarad azonban a kérdés, hogy a katonák miképp csatlakoztak ilyen pontosan a misztériumi hagyományhoz, még ha ez az adott pillanatban nem is volt világos előttük. Még akkor is, ha tudatában lettek volna a külső hasonlóságoknak – sok római katona tartozott ilyen kultuszokhoz – akkor se tudták volna az általuk ismert élménysíkra redukálni Krisztust.

Amíg az arany korona a külső hatalom szimbóluma lett volna – nem feltétlenül negatív értelemben – addig Krisztus töviskoronája egyfajta Mesterséget szimbolizál, ami a világban nem érvényes. Eközben a tövisek a fejébe mélyedtek. Itt se csak a fájdalmat kell keresni, hanem a minden gondolati csüggedést legyőző erőt, amiből Krisztus egy kis jelet mutat. Abban a pillanatban vagyunk, amikor végleg eldöntötte, hogy „kiissza a keserű poharat”. A korbácsolással és a töviskoronázással valami olyat nyomatékosít, ami a lábmosás folytatása; az érzékelés és a felismerés is inkább „megszenteltnek” tűnik – minden ellenállás ellenére.

Az események említett, folyamatos tendenciája, önmaga fölé nőni, erőként az új mozgalmakkal is kapcsolatban van, mint a békemozgalom, az ökológiai mozgalom, lelkiségi mozgalmak, amik meg akarják „gyógyítani a földet”.

Ahogy a „korbácsolásnál", úgy a „töviskoronázásnál" is egy reakcióról van szó, annak lenyomatáról, ami ezt megelőzően már tulajdonképpen megtörtént. Az a tulajdonképpeni pont, ahol a pozitív felől, önmaga fölé nőni kívánó lelki nyitás kifejeződik, Jézus „búcsúbeszédeiben" van, például Jn 13,31 – 16,40, és a Pilátussal való találkozásban, például Jn 19,5*. (*"Íme az Ember" ami a meditációban Jézusnak, mint a megváltott ember ősképének a megsejtése lehet.) Nem csak a lábmosás és a vacsora, mint olyan, hanem Jézus szavai is cselekedetek voltak.

E felismerések értelmében hasznos lehetne, ott, ahol manapság „keresztény beavatásról vagy fejlődési lépésekről” van szó, a pozitív alapokat mérvadóbbnak tekinteni.

**) A vallások történelmében létezik egy gúnyszemély vagy gúnykirály is, akire - helyettesként - a nép haragját átruházták. Az Ószövetségben létezik viszont a bűnbak, kinek a nép bűneiért kellett vezekelnie (3. Mózes 16,15). Mindkét esetben inkább szimbólikus ritusról van szó. Ezért a hagyományos teológia igyekezett bemutatni, hogy csak Jézus volt valójában képes hatékony áldozatot hozni Mindenki helyett. Néhány kritikus teológus ezért régi áldozati kultuszokhoz kapcsolta, hogy az áldozat gondolatát megkérdőjelezhesse. Lehet, hogy ez meggondolatlanságnak számít, de - mint fent már ismertettem - a történésben jóval több rejlik az önfeláldozás szemszögén kívül: ennek célja is fontos.

Kérdés:
Szeretném-e Istent - ha ez még nem lenne számomra tudatos - hozzám tartozó csoportok bölcs kezelésére kérni* - akkor is, ha ehhez régi gondolkodási formáimat nehéz munkával át kell alakítanom?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Keresztrefeszítés és sírbatétel.

Jézus megfeszítésének és halálának látásmódjai még különbözőbbek, mint pályafutásának más állomásaié; ennek egyrészt az ezeknek az egyházak által tulajdonított jelentősége az oka, másrészt az, hogy a magyarázók mindent az aktuális világszemléletükbe igyekeznek besorolni. Például Jn 19,12-37.

A korai kereszténység mellett megjelent gnosztikus irányzatok szándéka is a Krisztussal való foglalkozás volt. Ógörög hátterük előtt azonban nem tudták elképzelni, hogy egy ilyen hatalmas fénylényt asszony szüljön, és meghaljon. Így hát angyal módjára, vagy ahogy később bizonyos keleti mesterek tartották, egy látszólagos testben kellett láthatóvá válnia, ami szintén nem volt halandó, hanem egyszerűen feloldódott. Mivel tanításukban örök rossznak tartották a földi világot és anyagot, távolról sem volt számukra elfogadható, hogy egy ilyen Lény a földi élet összes állomását végigjárja, vagy akár csak fényével beléje hatoljon. A „gnosztikus” fogalmat itt megkülönböztetőleg használjuk az apostoli gnózistól, amely megkülönbözetést még a szektakritikus F. W. Haack is elfogadott. Az ilyen tanok között azonban a legkülönfélébb átmenetek voltak, például elismert az „igazság Evangéliuma", amit Krisztus keresztjére szegeltek.

A materialistább vagy elutasítóbb beállítódású emberek nem csak legendákat terjesztettek, Jézus egy római katona házasságon kívüli gyermeke volt, ami az akkori morális elképzelések szerint maximálisan leértékelő volt. Arról is spekuláltak, hogy Jézus nem halt meg, hanem gondosan ápolták illetve felépült. A mai napig is találkozunk hasonló próbálkozásokkal, például egy valószínűleg igen öreg, kasmíri ember, kit Jézusnak hívtak, sírját azonosítani a bibliai Jézuséval. Legalább még egy, fel nem lelt, európai Jézus-sír előkerül a modern irodalomban. Ehhez tudni kell, hogy a Jézus vagy Jehosua, Jesua, Jesat név korántsem volt egyedi. Az apokrif iratokban (amiket nem vettek fel a bibliai „kánonba”) több másik Jézus is előkerül: Jézus Sirach, Jézus ben Pandira...

Részben ezekkel a tézisekkel is függ össze, hogy ellentmondásos vizsgálati eredmények kerültek napvilágra a Turini Lepellel kapcsolatban. Az egyik szerint a kendő Jézus korából származó polleneket tartalmaz, a másik szerint a „középkorból származik”. Egyszer a képlenyomat csak hirtelen, nagyenergiájú sugárzástól keletkezhetett, például hirtelen felbomlás által, másszor vérnyomok utalnának arra, hogy Jézus a keresztről való levételkor még élt volna. Az újabb kutatási eredmények értékelése megintcsak a kendő eredetiségét valószínűsíti, a rajta levő kép rendkívüli keletkezési módjával. Ez segíthet az embereknek, földi valójukban közelíteni a krisztusi történések realitásához (v.ö. a megjegyzésekkel, amik a 3. fejezetben Tamás apostol útjáról szólnak, „Természettudomány és Istenhit"). Lorber csak a „trieri ruhadarabot" tartja hamisítványnak; ezt azonban azzal a nyilvánvaló céllal, hogy a hitet magunkban keressük, és ne tegyük függővé a külső tárgyakról készített látleletek és teóriák váltakozásától.

Az ilyen kutatások azonban gerjeszthetik a meditatív vizsgálatokat. Ezek során kiderül, hogy olyasmivel van dolgunk, ami sehogy sem illik bele az Életről és Halálról alkotott, közismert sémáinkba. V.ö. Grönbold „Jézus Indiában – egy legenda vége" (német nyelven). (...).

Amint már korábban megállapítottuk, a misztikusok bizonytékai gyakorta több segítséget nyújtanak közelebb kerülni a korábbi eseményeknek, a jelen embere fejlődésének szempontjából fontos jelentőségéhez és ezzel a karakterükhöz is. Minél több, ilyen irányú tapasztalattal rendelkezik valaki, annál többet ért meg. A keresztény misztikusok és stigmatizáltak - Krisztus sebeinek hordozói – egymástól független megtapasztalásai részben rokonok; Jézus megélésén túl néhány, a Bibliából nem ismert részletet is tartalmaznak, ebben is hasonlatosak, Assisi Ferenctől, Pio atyáig és konnersreuthi Terézig. Abban mind megegyeznek, hogy Krisztus keresztrefeszítése és halála valóságosan és mélyen beleivódott ebbe a világba, és ezen elképzelhetetlen szenvedéssel való tudatos, vagy nem is remélt kapcsolat, hihetetlen, nem visszahúzó, hanem előrevivő erő megtapasztalását jelenti. A keresztrefeszítés egzisztenciális, egész lényünket megérintő karaktere az ilyen rendkívüli emberek életéhez nyilván közelebb áll, mint egy tisztán intellektuálisan működő megközelítés. A halál és élet témájánál többről van szó, mint egyes létezési síkokról, amik itt együtt fordulnak elő, beleértve az elvek és a sors létrehozásának „kazuális” síkját. A nem kifejezetten misztikus istenkapcsolatú emberek is a valósághoz kapcsoló meditatív hídként használhatják az eseményeket, még ha ez tökéletlen is. A Vele megfeszített latorhoz intézett szavaival, mi szerint hamarosan Vele lesz a „paradicsomban", Krisztus jelzi, hogy útjának gyors követése is lehetséges.

Az emberi létezés e legmélyebb folyamataiba való tudatos behatolás, ami nyomottsághoz, szenvedéshez és degenerációhoz kapcsolódik, valamilyen mértékben reális jelenkori lehetőségnek mutatkozik. Habár e lehetőség nincsen évszakhoz vagy földrajzi helyhez kötve, úgy tűnik, a Húsvét megkönnyíti megélését. Ez olyan, mintha az elmúlás és megújulás régi, évszakosan és tradicionálisan meghatározott ritmusát Krisztus egy további „oktávval" feljebb transzponálná.

Már Lázár esetében megmutatkozik az, hogy Jézus nem ismeri el azt a közmegegyezést, miszerint a fizikai anyag legyőzhetetlen akadályokat állít a lélek elé. Az Ő pillantása számára, Istenen kívül, semmi sem örökérvényű, mindegy mennyire lomha vagy negatív is, végülis minden átalakítható. Természetesen annál nehezebb a befolyásolás, minél mélyebb illetve tudattalanabb a megváltoztatandó.

A tiszta legyőzési erő mellett egy univerzális tudat is megjelenik a keresztrefeszítésben és az azt megelőző eseményekben, ami a kereszten elhangzó mondatban csúcsosodik ki „Elvégeztetett”. Az ennek kapcsán érzékelhető, univerzálisan segítő „áldozatos szeretet" még a régies, szinte jogászinak hangzó formulával „az ember megváltása Jézus áldozata által" sincsen kellően kifejezve. Ez ma egy kísérletnek tűnhet, az értelem és a tudat számára is követhetőbbé tenni; eredetileg inkább az akkori izraeliták gondolatvilágához való igazodás lehetett, ahol megpróbálták az istenséget kegyességre hangolni a rituális (állat, stb.) áldozataikkal. Lásd lejjebb.

A misztikus tapasztalatokra vonatkozóan azok a teológiák sem adnak kielégítő magyarázatot, amik arra helyezik súlypontjukat, hogy Jézus haláláig kitartott alapelvei mellett; hasonlóképp nem tudják megmagyarázni a fizikai kísérőjelenségeket, mint a stigmák, táplálkozás nélküliség, stb.; v.ö. például Thurston „A misztika testi kísérőjelenségei”, és Höcht „Szent Ferenctől Pio atyáis és Therese Neumannig”, valamint a következő fejezet.

Ruppert Sheldrake, a biológus, aki a teljességes gondolatai miatt, egyebek mellett az új spirituális mozgalmakban vált ismertté, kifejlesztette teóriáját a „morfogenetikus mezőről”. E szerint ha egy szigeten élő majomközösség elsajátított egy képességet, akkor az ugyanezen fajhoz tartozó, távoli szigeten élő majmok, külső kapcsolat nélkül is hamarosan kifejlesztik ugyanezt a képességet. Adott kell legyen egy véletlenek fölötti erőtér, ami a fajhoz tartozó állatokat egymással összekapcsolja. Amikor a szerzőt, Rupert Sheldraket megkérdezték, hogy el tudja-e képzelni, Jézus fejlődése a Keresztig, illetve a feltámadásig, egy ilyen erőtéren át az egész emberiségre kisugározhatott, csodálkozó belegondolás után válaszolt „Igen, bár ehhez nem a morfogenetikus mezőt, hanem egy spirituális erőteret feltételeznék”.

Ez sem „Istenbizonyíték", bár néhány újabb tudományos áramlat már jobb megközelítési lehetőséget kínál, a nehezen érthető összefüggésekhez, mint a teológiák, amik vagy dogmatikusan ragaszkodnak a régi tanokhoz, vagy a nehezen érthető dolgokat egyszerűen eltakarítják az útból.

A keresztrefeszítés kapcsán is felmerülnek vádaskodások – de semmiképp sem azonosságok – a régi beavatási szertartásokra vonatkozóan. A kereszt illetve a fa, amire az ember felakasztották, megtalálható egyebek mellett északon is – például Odin mítoszában, aki kilenc napik lógott a fán, ami során magasabb tapasztalásokat szerzett. A sír, mint beavatási hely motívuma széles körben elterjedt a megalitikus időszakban, a Kelták korában és különösen jellemzően az egyiptomi piramiskultúrában. A piramisokat, mindegy, hogy tényleg temetkezési helyek voltak-e – ami nem bizonyított, hiszen egy név felirata nem mond sokat – vagy sem, ugyanúgy kultikus célra használták, mint a kelta sírdombokat. Ebbe e helyütt nem megyünk bele mélyebben, minthogy már mai is sok tényt kéne figyelmen kívül hagyni ennek tagadásához. R. Steinernek feltűnt, hogy Krisztus esetében ismételten összemosódik a két lelki fejlődési áramlat, a kereszté és a sír motívumé.

A keresztrefeszítés megélése, illetve a „lélek éjféléé", a „misztikus halálé", egy átmenet, amikor az ember mindattól elhagyatik, amiben megkapaszkodhatna, az, amit minden keresztény misztikus megérzett valamilyen formában, bizonyos rokonságban áll a jóga csúcsélményével, a „nirvikalpa samadhival" illetve a „nirvána" ürességének megtapasztalásával. A keresztény misztika azonban azt a tapasztalatot közvetítette, hogy e tanokban illetve tanok mögött csak van „valami", mégpedig Krisztus illetve az Isten. Aurobindo megmutatta, hogy a lehetőség van az indiai útról indulva e nirvánán túllépni, mögéhatolni. A keresztény úton azonban az vallásos út első pillanataitól kezdve jelen van valami e mindenen túl elterülő gazdagságból, mivel Krisztus lénye, mely áthatolt a földön, hidat képez.

Nehéz egyensúlyozási mutatványnak látszik, amikor valaki, mint Aurobindo olyan erőkkel konfrontálódik, amik közeli összefüggésben állnak Krisztus fejlődésével, de hiányzik a szükséges háttér. Semmiképp sem tekinthető azonban lehetetlennek; gondolunk csak a szikh fiúra, Sadhu Sundar Singhre, aki semmit sem tudott a kereszténységről, de intenzív belső vágya Isten után egyszercsak Krisztus-élményhez segítette, amit később könyvben meg is írt. Hindu tantra-gyakorlatokat folytató embereknél is előfordult, váratlanul Krisztus-víziójuk támadt, holott inkább indiai istenségek felbukkanásával számoltak. „A Lélek ott fúj, ahol akar."

A kereszténységre, mint vallási közösségre épített teológia számára nehezen feldolgozható, annál érdekesebb viszont más kultúrkörök számára R. Steinernek az a tétele, hogy Jézusban egy naplényt lát, ami a kereszténység előtti idők magasabb bölcsei körében ismert volt; lásd ebben a szövegrészben a „Kezdetben vala az Ige" fejezetet, és a 3. részben „Az Ótestamentum és a kereszténység előtti egyházak” fejezetet.

Később, 2000 évvel ezelőtt Krisztus megtestesült a földön, mint a világ fejlődésének fordulópontja, mintha az emberiséget magára venné, ismételten életébe olvasztaná. A régi kultuszok részben degenerálódtak, ahogy később a kereszténység is felületessé vált, azért egy ilyen irányú kutatásnak ennek ellenére lenne jelentősége. Krisztus olyan valakinek mutatkozna, ami nem illik bele az időnként ráhúzott képbe, egy különálló vallási közösség hatalmi garanciájának szerepébe. Olyan lény, aki megtestesíti az általános emberi megújultságát, az „új Ádám" a golgotáról.

Teológiailag a keresztrefeszítés és a bűnök bocsánata közötti összefüggésről beszélnek, lásd Jn 1,29. Ami azonban megélhető, az az, hogy ez a „megváltás” a tudatos döntések és „követő cselekmények” lehetőség csíráját igényli, hogy a való életben kifejezésre kerüljön. Ami valóban megélhető, az az, hogy ha a Krisztus által közvetített Isten vezetésére állítjuk be életünket, az organikusabban folyhat, mint ha a beállítódásunk a mechanikusan ható sors- vagy karma-kiegyenlítő törvényekre történik. Krisztus is szól a „forintra és fillérre" történő elszámolásról, de nem állítja, hogy ennek a régi módon, „szemet szemért, fogat fogért” alapon kéne megtörténnie. Az előtérben az ember új feladatai állnak – a lehetőségei közül azok lesznek megvalósítva, amik számára, és környezete számára hasznosak. Többé nem kell a múltat öncélúan vagy fejlődési motívumként feldolgozni. Ma megfigyelhető a „föntről jövő” segítség, az emberek különféle lehetőségeinek összehangolása során.

Míg a téma tanulmányozása során, R. Steiner tanulmánya azt a benyomást kelti, hogy Krisztus csak az emberiség sorsával foglalkozik, az egyes embernek magának kell sorsát feldolgoznia, sok keresztény egyértelmű, bizonyítható tapasztalata szerint Krisztus nagyon individuális segítséget nyújt, az önsors feldolgozásához. Ő vezethet átalakuláshoz, az összes lehetőség százszázalékos kiélése helyett – tekintettel lévén az embert körülvevő emberiségre. Az emberek közötti megbocsátás ereje is valós tapasztalat, ami hozzá tartozik a specifikushoz és tulajdonképpen keresztényhez. Ezáltal megszakadnak az örök körforgások, például az erőszak keltette ellenerőszaké. Ez azonban nem egyedül csak a földi akadályoktól való megszabadulás tana, illetve az azokkal való nem azonosulásé – ennyiben hasonlóság állapítható meg például Buddha tanaival. A mélyebb ráhangolódáskor azonban ez egy erő – ami lehetővé teszi, az akadályok belülről történő feloldását, anélkül, hogy visszahúzódnánk, ami lehetséges volna; hanem egyidejűleg a birtoklás ereje, a „világban maradás” legszélesebb értelmében, „szőlőmunkásként”.

Még ezen a nagyon igényes síkon sem folyik szét az ember, mit egy csepp víz az óceánban. Az ezer részben elillanó személy váratlan maradványai sincsenek kielégítő mértéken leírva, beleértve a pszichikus és mentális részeket, mint például a „keresztrefeszítés" leírása a teozófikus területen, és amint Castaneda hasonlókat ír le a sámánista körökből, a keresztrefeszítés fogalom említése nélkül – mindezek szintén reális élmények.

Egy sejt az egészben, ami a lényének összefüggéseihez tartozó teljes felelősséget magára vette, ez még ebben a tanulmányban is megfelelőbb leírás arra az emberre, aki „keresztjét magára vette”, és akinek korábbi erőfeszítései most egyesítve mélyülnek az élet egzisztenciális résznek megoldásába.

Mindazon erőfeszítések mellett, amik a keresztrefeszítés történéseit és szimbolikáját manapság spirituális célra aknáznák ki, itt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy itt több dolog jön össze:
- Jézus át kellett menjen az emberi lét összes stádiumán, a megszületéstől a halálig, egy út tartással átalakítva mindent;
- a keresztrefeszítés, ami – a kereszt régebbi, más jelentéseitől függetlenül – egyszerűen akkori, világi ítélet módnak tekinthető, és ez esetben egyértelműen ellenségeinek csalárd, jogellenes és materialisztikus praktikái folytán jött létre. Volt, ahogy volt, és ahogy másként nem lehetett, ezáltal nem indokolható meg semmilyen keresztfetisizmus sem. Ez az akkori megmerevedett, negatívvá vált, tudatlan hatalmak utolsó, fellángoló reakciója volt, tulajdonképpen Jézus átalakító tudatának egyfajta karikatúrája.
Az események végső soron áldásos hatása azonban nem az Ellene elkövetett erőszakos cselekedetekből eredt, hanem a feltámadás összefüggésében keresendő. Ez Isten műve.
- A kereszt, mint szimbólum, belesimul az akkori kontextusba, még ha később az önfeláldozó szeretet általános szimbólumává vált is, amilyen értelemben még ma is hasznosan alkalmazható – a közönyösség, a gyűlölet, stb. ellentéteként.
- A Jézusban lezajló folyamatok, a kor által meghatározott kontextusnál semlegesebb képét adhatnák Jézus kereszten elhangzott szavai, a „Te kezedbe teszem le lelkemet", és a sír, ami a régebbi ábrázolásokkal ellentétben nem képvisel külön „lépcsőt”, hanem összetartozik a keresztrefeszítéssel. Jézus halálának értelme nem magában a halálba rejlik, hanem az emberben levő halálprogram legyőzésében.

Annak, hogy „Jézus életének utolsó dolgait" ilyen részletességgel tárgyaljuk ebben az irományban, az az oka, hogy ezeket lelkileg még sokkal kevésbé dolgozták fel, mint az ezeket megelőző, könnyebben érthető eseményeket; ebből következően annál zavarosabb teóriák keletkeztek róluk – ezek tisztázása alapos kísérletet igényel, hogy itt is eljussunk a közvetlen megéléshez. Nem szabad azonban félreérteni Jézus halálát, mint életének legfontosabbját, mint azt bizonyos teológiai irányzatok teszik, ahol a kereszt tűnik minden dolgok középpontjának.

A hagyományos teológia felismerte, mint már Jézus első tanítványai a keresztre feszítés és feltámadás után, hogy azószövetségi szövegek részleteikben is Jézus későbbi szenvedéseire (passzió) és ezek megváltó fordulatára utalnak(Luk.24,27; 22., 40,7ff, 69,22. zsoltár; Jes. 52,13-14 és 53; Zach.12,10 és 13,1; Bölcs.k. 2,10-20; stb.). Jézus tanulóéveinek áthagyományozása során is többször található utalás a későbbi keresztre feszítésre és a feltámadásra. Ezen vonatkozások részben nehezen ismerhetők fel, éppen ezért nem is lehet ezeket későbbi befüggesztésként megmagyarázni. Ezen felül már az előkeresztény görög filozófus Plato is megsejtette, hogy az erre teljességgel megfelelő idealista személy a mi világunkban mindenképpen a kereszten végzi (Politeia II). Feltűnt, hogy ezen történésnek már a rómaiaknál is nagy hatással kellett járnia (pl. Mk.15:38). Ezen áldozati menet felismerhetően nagy jelentősége ellenére a bibliai összfüggőség tekintetében néhány kritikus teológus nem igen tudott ezzel mit kezdeni. Több csoportosulás megtette már a kereszténység korai időszakában azokat a lépéseket, melyeket egyes személyek átéltek, vagy képesek voltak elképzelni - ami eltérő súlypontokhoz vezetett.

Kérdés:
Szeretném-e Istent arra kérni*, hogy nyújtson segítséget olyan régi szellemi programaim áthidalásának keresésében, amelyek a korra, a betegségre és a halálra vonatkoznak?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Az üres sír kérdései, a „pokolra jutás", a „paradicsomba kerülés".

Lehetséges volna bizonyos további kérdéseket a keresztrefeszítés összefüggésében tárgyalni. Az egyik ilyen kérdés Jézus üres sírjára vonatkozna – Jn 19,38 – Jn 20,10. Azt már említettük, hogy nem lehetett szó egy élő, gyógynövényekkel történt egészségesre ápolásáról. Nikodémus egyértelműen bebalzsamozáshoz és mumifikáláshoz való anyagokat használt. A nem materialistán korlátozott szemléletűek számára gyakorlatilag kizárható a hullarablás – máshol történt eltemetéssel – is, ez belátható a következő fejezetben leírt, a „feltámadásra" vonatkozó leletek alapján. Továbbiak láthatók be a kevésbé gyakori kérdésfeltevések megválaszolásakor is:

Ki lehetne térni például arra a kérdésre, mi szokott történni az emberek esetén halálukkor és az után, és hogy vannak-e ezek között különbségek. A válasz általában vallási kinyilatkoztatások és hagyományok alapján születik meg, de alapot képezhetnek a filozófiai spekulációk, továbbá például parapszichológiai kutatások, a humanisztikus és transzperszonális pszichológia, valamint a klinikai és egyéni tapasztalatok. (Például Elisabeth Kübler-Ross, …)

Gyakorlatilag az összes vallás abból indul ki, hogy az ember nem csak utódaiban és kulturális utóhatásaiban „él tovább", hanem individuumként, lélekben tovább létezik. A természeti népek őskultuszai sem csak az utódokban történő „továbbélést” tételezik, hanem általában az ősök valós lelki tovább létezéséből indulnak ki, sőt az ősök lehetségesen megélhető jelenlétéből, az utódok kultikus és világi életében. A lelki lényként történő további létezés szabályát még ott is elismerik, ahol olyan elképzelések születtek, hogy az ember más létformákat is ölthetne, válhatna akár kővé vagy mássá. Az újabb magas vallások is hangsúlyozzák a további létezést; ezek ezt még egyértelműbben a fizikainál magasabb létsíkon látják; részben szólnak a létsíkok közötti kapcsolatok lehetőségéről, de ezek problémáiról is. A magasabb szférákba való tudatos felemelkedéshez gyakorta kifinomult ceremóniákat fejlesztettek ki, v.ö, például a „Tibeti halottkönyvvel", amivel például C. G. Jung is foglalkozott. Az olyan kérdésekhez, mint például a reinkarnáció, nagyon eltérő tapasztalatokról és elképzelésekről számoltak be.
A keresztények abban megegyeznek más vallásokkal, hogy a van a halál után folytatás. A részleteken azonban már a korai kereszténység során eltérő felfogások alakultak ki; például a lélek, fogantatást megelőző „előzetes létezése” kérdésében, illetve a reinkarnációról… . Vannak olyan teológusok, akik már maguk sem hisznek a halál utáni további létezésben illetve a Krisztus által lehetővé tett „örök életben”*; ők egy olyan természettudományos kutatási szinthez alkalmazkodtak, ami lényegében a XIX. századból származik és már régen túlhaladott.
A gyakorlati tapasztalatokhoz inkább az ember állandó kérdése vezet: „mi rejlik mögötte (a külső világ felszíne mögött)?”
*A keresztény értelemben vett örök élet, mint ígéret az „igazak" számára (például Mt. 25.46) illetve Krisztus követői (például Lk. 18.29-30), és a Benne hívők számára (például Jn. 3) nem kizárólag „jelenkori" értelemmel bír. Abból következően, ami bennünk Krisztus által „a mennyekhez” vált hasonlatossá, életünk megváltozik a „jövő világban” is, amit az ilyen bibliai helyek szintén megemlítenek.

Az orvostudomány területéről nem csak visszatért narkotizáltak és tetszhalottak beszámolói állnak rendelkezésre más tudati állapotokról. Arról is beszámolnak egyes tudományos vizsgálatok, hogy a halál pillanatában egy kb. 21 grammos súlycsökkenés áll be. Az antropozófiában és teozófiában beszélnek az én illetve a lelki „lény” és az „asztrál illetve emocionális test”, valamint az „éter- illetve energiatest” és a fantomtest leválasztásáról a fizikai testről, amit az emocionális síkra majd az énbe illetve a mentális síkra való visszahúzódás követ, mindig fölötte a magasabb énnel.

Különösen öngyilkosok esetén születtek mediális és határtudományi beszámolók arról, hogy még hosszú időn át földi környezetükhöz kötődtek. Kellemetlen emlékeik egyáltalán nem törlődtek ki, mint ahogy azt szerették volna.

Mai tudásunk sokat segíthetne abban, hogy életünk során bensőnk maradandó értékeivel foglalkozzunk, amihez például a Biblia mindig is közel állt. Aki elsősorban destruktív, önző, kapzsi életet él, annak problémái támadnak eme ballasztjai miatt, és folyton az elmulasztottak miatt fog mérgelődni. Aki ellenben inkább embertársaira tekintettel él, és megtanulja a teremtést saját részeként értékelni, az jó tapasztalatokat fog szerezni, eme világosabb karakterének köszönhetően.

Azt a továbbvezető kérdést is feltehetnénk, hogy az ember lénye a halálkor, miképp kezeli az élete során, a különféle létezési síkjain, beleértve a fizikai testet is, összegyűjtött képességeket, tapasztalatokat és szubsztanciákat; és milyenek ebben a vonatkozásban a különbségek. Az irodalomban ehhez a kérdéskörhöz is találunk beszámolókat, például Roesemüller lelkésztől. A beszámolók szerint az összes lényrészből „magunkkal viszünk” valami lényegeset; az említett folyamat alapján előnyben kell részesítsük a földbe temetést a hamvasztással szemben. Említés került egy sírban véletlenül megfigyelt, váratlan anyag-feloszlásról is.

Ezeken túlmenően léteznek több évszázad messzeségéből, de a jelenből is olyan, egyházilag ellenőrzött beszámolók, amik „nem oszló holttestekről” szólnak, például még ma is ilyen Bernadette Soubirius Lourdes-ban. Hasonlóan sok beszámoló létezik „üres sírokról” is. Az ilyen esetekben gyakorta megállapítható volt, hogy ezek az emberek, életük folyamán erősen kötődtek Istenhez.

Eleinte nyilván nem gondoltak összefüggésre Jézus üres sírjával, ez a gondolat csak később, az ezoterika dzsungelében került elő. Fölsorolhatnánk még sok sajátos eseményt, ami nem ellenőrizhető pontosan, de nem is kezelhető, általánosító módon, komolytalanként. Az mindenesetre biztos, hogy a fizikai anyag még sok titkot rejt. A fizikai és kémiai kutatások eredményei megrázzák a testünkben levő, vélhetőleg változtathatatlan atomok képét, amit itt csak széljegyzetként említhetünk meg, mert önálló fejezetet érdemelne.

Ezeken túlmenően gondolnunk kell még az apokrif írásokra is, azokra a korakeresztény művekre, amiket az egyházak nem tekintenek „eretneknek”, de százszázalékosan korrektnek sem, így nem vették fel a Bibliába. Az u.n. „Nikodémus evangéliuma" egy része, Jézus halál utáni „pokolrajutását" vázolja, és a – vélhetőleg emocionális – hatását az ott tisztuló lelkekre. A továbbiakban leírja találkozását a – vélhetőleg felsőbb, lelki értelemben vett – paradicsomban élő lényekkel, például az Ótestamentumból. Az ilyen elképzeléseket közelállónak érezhetjük, azonban mutathatnak valós víziókat is, amik részben közvetlenek, részben szimbolikusak lehetnek.

Képként szemlélve Krisztus útjának azt a szakaszát, amit a sírban tölt Jézus – már életében Lélektől átszőtt – holtteste, egyrészről egy utolsó átalakulást láthatunk, másrészről a testi tudatától megszabadított lelki lény megfelelő történéseit. Itt jelenik meg az ismét teljességes „új Ádám" létrejötte. Szimbólumgyanús, hogy a megfelelő hagyomány szerint „Ádám és Éva” azon a környéken, a Golgotánál (a „koponyák hegyén”) lett eltemetve.

Nincs még kimerítve a Jn 20,11-18 beszámolójának jelentése sem, ami szerint magdalai Mária, akit Mária Magdolnának is hívnak, és aki először pillantja meg az üres sírt, Krisztust egy közbülső állapotban* ismeri fel. Lelki értelemben itt Éva szerepét szimbolizálja. - *„Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz" Ez eltérés a későbbi, feltámadás utáni megjelenéséhez képest, amikor például Tamásnak kifejezetten megengedi az érintést. A halott test a lélek által, újszerű módon élettel megtöltöttnek tűnt. A hagyományok azonban tisztán látható módon, semmilyen alapot sem adnak azoknak a spekulációknak, amik szerint Jézus egy meggyógyított sebesült lett volna. Kinézete erősen megváltozott, Mária Magdolna reakciói azonban semmiképp sem utalnak arra, hogy ez a változás a sok, feltűnő sebnek és forradásnak lenne tulajdonítható. A Nikodémus által használt mindkét növényi anyag, ilyen összetételben, egyértelműen a halottak bebalzsamozására alkalmas és arra volt használatos. Ami itt történt az nem illik bele hagyományos értelemben a halálról és életről kialakult képbe; de a korábban már ismert, élet és halál közötti határtapasztalatokról alkotott képbe sem. Ennek a jövőre nézve is van jelentősége, v.ö. „János Jelenésekről írott könyvével”.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A feltámadás.

Az üres sír és Krisztus feltámadása sok ember tudata számára a maximális kihívást jelenti – például Jn 20,11 – Jn 21. Tapasztalati hátterük, hogy az embereknek meg kell halniuk, és érthető törekvésük a megmagyarázhatatlan dolgok kiszorítására, valamint az idejétmúlt – de az iskolákban még ma is oktatott – egyoldalúan materialista gondolkodásmód az életről, az elsődleges okai ennek.

Azonban éppen a részben materialistán gondolkodó történet-kritikusok soraiból hallatszanak olyan hangok, miszerint a feltámadási beszámolók az őskereszténység legjobban tanúsított beszámolói, alaposabban, mint Jézus életének összes többi eseménye. A beszámolók arról szólnak, hogy Krisztus különböző helyeken megjelent, de nem azonnal felismerhető alakban, új tulajdonságokkal felruházva, de ezek ellenére volt szeme minden érzékelhető lény számára.

Ebből tulajdonképpen a bibliai megjelenítéssel való szembehelyezkedésünknek kéne következnie, ami feltételezi Jézus – már életében Lélektől átszőtt – holttestének, és / vagy halál utáni „testének” valós átalakulási folyamatait (elvégre a „kísértetek” is általában láthatatlanok). Az emberi fejlődés következtében szétesett tudati állapotok elveszíthetik megosztottságukat: „szétválasztás” a szószerinti jelentése a „bűnnek”. A megosztás az ember, Istentől, a teremtőjétől, való elválasztását is jelentette. Ilyen módon lehetővé vált az „alsó”, vagyis a testi, ismételt felvétele Krisztus többi létezési síkjába. V.ö. az előző fejezettel: „a sír üres volt”.

„’3 nap alatt újból felépítem ezt a Templomot’, Ő azonban Testének templomáról beszélt”: Miután más elhunytaknál is feltételezhető lenne a lény felszállása más síkokra illetve legbensőjébe (v.ö. az utolsó fejezettel), minthogy az elválasztó tulajdonságok hiányában minden ennek a bensőnek engedelmeskedik, ahonnan a személyiség rétegeinek, a fizikai testet is beleértve, újrateremtése következik – „tudattalan" rétegek nélkül.

Krisztus feltámadási teste antropozófiai meglátások szerint (R. Steiner) "Új Ádám" - 1. Kor. 15. szúra 45-47 - újonnan teremtett és fejlődési lehetőségként azóta is minden emberben létezik (- un. fizikális "fantomtest", a szellemiekben alapítva, de potenciálisan a fizikálisba hatóan. Kapcsolattal a misztikusok belső Krisztusának megtapasztalásához, amely szorosan összekapcsolódik az emberek fejlődésével). Jézus feltámadását még (az antropozófikus, sőt) a teozófikus körökben (A. Bailey például „Jelenésnek” vagy „5. beavatásnak” nevezi) is valós újrateremtésnek tekintik. A teozófikus látásmód részleteiben annyira pontatlan lehet, hogy a keresztény teológusok mindig fel kell tegyék a kérdést maguknak, miért nem képesek ilyen – esetleg még pontosabb? – elképzeléseket kifejleszteni, amik legalább a mai szélesebb körű általános képzésnek megfelelnek. Bizonyos teológusok vonakodása a feltámadást, bármilyen formában is komolyan venni, már a jó általános képzettség kritériumának sem felel meg.

E helyen meg kell jegyezzük, hogy a „feltámadott test", mint a lényhez valósan hozzátartozó, nem azonosítható minden további nélkül az ezoterikus irodalom látszólagos testével (mayavirupa), amivel állítólag bizonyos mesterek, mint egy kabáttal, láthatóvá tudják tenni magukat. Az mindenesetre közös, hogy itt a lélek uralma mutatkozik meg, a test fölött.
Az egyesek által időnként homályosan megfogalmazott tanok a „fénylényről” is ebben az összefüggésben szemlélhetők. Itt egyebek mellett arról van szó, mi történik, ha a magasabb létezési síkok visszatükröződnek a fizikai testben. Ez egy hidat alkot, amin az ember, testének levétele nélkül, a fizikai fölötti realitásba kerülhet, héberül ezt „merkabah"-nak nevezik. Az ilyen tanos sok alapját prof. J. J. Hurtak / USA rakta le: „Az enoch kulcsa" és „A szinoptikus evangéliumok". Az egység központja; Schweibenalb, CH-3855 Brienz. Egy szervezetileg nem megfogható mozgalmat fejlesztett ki, ami „fényadással" ezt az átmeneti időszakot, a legkülönfélébb módon, spirituális erőkkel segíteni szándékozik. Túl nagy a kísértés azt gondolni, hogy az egyik vagy másik új gyakorlat-technika egymagában meghozná végre a vágyott eredményt – a „felemelkedést". A valóságban a lelki fejlődéshez mindig teljességes fejlődésre van szükség, vagyis például a jellem érésére. Lásd a következő fejezetet is.

A különböző vallásokban kifejeződő elképzelések a reinkarnációról, vagyis a lélek újra megtestesüléséről egy másik testben, alacsonyabb, kevésbé teljes „oktávjai” lehetnek az új feltámadási történésnek, semmiképp sem azonosak vele. A lélek, megtermékenyítés előtti létéről, és az újra megtestesülésről szóló tanok még a korai kereszténység idején is széles körben, Ruffinus szerint általánosan, elterjedtek voltak. Érdekes azonban, hogy a későbbiekben ezekre semmilyen súlyt sem fektettek. Ezt nem csak az a körülmény okozta, hogy az emberek egy ideig inkább a földi életükre koncentráltak – ahogy R. Steiner írta – még csak az sem, hogy hataloméhes pápák törekedtek az embereket egyetlen életük korlátozottságától függésben tartani, amint azt ás spirituális szerzők vélik. Ehhez még további bizonyító erejű jelenségeket találhatunk. A legfontosabb a feltámadás motívum belegyökerezése az emberbe. Még ha ez a gyakorlatban a jövő zenéjének tűnhetett is, ezáltal a reinkarnáció olyanná vált, mint egy Krisztus által meghaladott folyamat. A feltámadott Krisztusnak nem kellett ismét megtestesülnie ahhoz, hogy megjelenhessen az emberek előtt. Sok – nem az összes – keresztény csoport, reinkarnációs tanokra vonatkozó kritikáján felismerhetők a merev, „lélek-mechanikus” elképzelések a sors, halál és reinkarnáció törvényeiről, legalábbis ha azokat öncélúnak tekintjük, ami nem felel meg a Krisztus általnyújtott életmintának. Ez azonban nem jelenti azt, hogy sohasem létezett reinkarnáció, vagy nem is létezhetne. Nem lehet letagadni az összes korábbi vagy mai u.n. „reinkarnációs élményt" – még ha ezek mindegyike nem is nyugszik tényleges reinkarnáción, hanem gyakorta bizonyos más faktorokon. Csak éppen a keresztény körökben, he felmerülnek, különleges esetként merülnek fel, mint Keresztelő János esetében. Ahelyett, hogy átvette volna az Elia funkcióját – ahogy általában értelmezik - Jézus egyszerűen azt mondta „ez Ő”. Ez azonban a különleges feladattal ismét leküldött lény szerepe lenne, az emberek segítésében, és nem a születések kényszerű körforgásában fogva tartotté. A keresztény misztikában, ott is, ahol a reinkarnációt tényként elfogadják (például Lorber-nél), gyakorta az újabb tanulási utak fontosságát hangsúlyozzák. Ma rettentő sokat lehet egy emberélet alatt tanulni. A normális javulásra / továbbfejlődésre való reinkarnáció, esetleg a környezetre vonatkozó új feladatokkal, a vonatkozó tapasztalatok szerint már nem őrzi régi, automatikus jellegét – már ahol előfordul. Azok a régi elképzelések okozhatták, hogy a reinkarnációs tanok a keresztények szemében különösen is gyanúsakká váltak; ehhez jött, hogy a más eredetű reinkarnációs tanok nem számoltak Istennel és Krisztussal. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tárgyilagosan megengedhető volna keresztényként eleve irrelevánsnak tekinteni mindazon jelenségeket, amiket elsősorban más vallások állítanak. Az ember testi-lelki természete mindenütt egyforma, így az összehasonlítások révén mindenki csak tanulhat valamit – anélkül, hogy az egyenlősdi áldozatává válna.

A karma és reinkarnáció mechanikus értelmezésének hatásairól már írtunk a „Keresztrefeszítés" fejezetben.

Kifejezett személyiségeknél manapság gyakran állapíthatjuk meg, hogy alig váltak felnőtté és alig hasonlítanak vér szerinti szüleikhez. Időnként olyannak tűnnek, mint akiknek az átlagosnál nagyobb mértékben határozzák meg korábbi kultúrák jelenlegi testüket. Ez azzal függhet össze, hogy lelki létnek nagyobb a jelentősége az öregedéssel kapcsolatban, mint az ősökkel és az örökléssel. R. Steiner összefüggést lát Krisztus hatásával.

E jelenségek ellenére sincs okunk ezekben Krisztus hatásának egyoldalú, lelki hangsúlyozását látni, hanem inkább hosszú távon egy impulzust, ami a területeket finomítja és összhangba hozza. A testnek és a léleknek illenie kell egymáshoz (ami ma nyilván nem található meg mindenütt). Éppen a feltámadáshoz vezető út nem érthető vagy járható kizárólag az ún. "testetlen" szellemi munka révén, hanem a testi is szellemivé és a szellemi is testivé válik - ez csak megfelelő intellektuális előkészítés mellett lehetséges. Hasonlóan: Luk. 24. 36-43.
Ettől az impulzustól ugyanolyan messze áll a népek sokaságának kiirtásának ideológiája egy egységes emberiség érdekében, mint a minden másikat diszkrimináló, uralkodó faj ideológiája. Vannak a részek és van az egész; ami magától értetődőnek hangzik, de mi magától értetődő manapság, mindent tudatosan kell megvalósítani.

Krisztus mottója „lássátok, én mindent újjá teszek". Még ha a személyiség magjára irányul is, ahol az ember „nem zsidó és nem görög…", hanem egyszerűen ember, ezen nem egységes, emberi tudat fölöttit értünk, hanem azt a gondolatot, amit Isten az egyes emberen keresztül gondol, illetve megvalósít. Az ember az egyéniségből új közösségeket teremthet, amik nem a régi családi, törzsi, stb. kapcsolatokból erednek. A lélekből fakadó új kapcsolatok lehetnek azonban „régiek” is, amik a régi, tudattalan kényszerekből, szabadon eldönthető kapcsolatokká lettek.

Az egész emberiségre kiható erőterekre vonatkozó megjegyzéseinkkel összefüggésben, amikről már a megfeszítésről szóló fejezetben írtunk, itt kell átgondolnunk azt, hogy miután Krisztus mindezeken a lépéseken már végighaladt, ezek együttesen és egyidejűleg „jelen” vannak. Még ha Krisztus lépései és azok sorrendje benne is van, egy „keresztrefeszítés-utánélés" valami más, miután a feltámadás impulzusa már átsejlik. Nem magától értetődő, hogy akár a legkomolyabban vett utánélés során be kéne következnie a fizikai halálnak, mielőtt hatna a „feltámadás ereje”. Ezt a misztikus tapasztalatok támasztják alá, a feltámadás erejét mindenek mögött álló, a legegyszerűbb lépésekben is jelenvaló húzóerőként lehet megélni. Más alapokról kiindulva R. Steiner a húsvéti eseményeket ma egységesen hatóknak találta; ehhez kapcsolódtak további látleletek, mint a „vér éterizációja”.
Az is szerepet játszik ma, amit „Krisztus követői” Vele együtt kifejlesztettek.

Ebben az összefüggésben érdekes, hogy új törekvések léptek színre, amik Krisztushoz hasonlóan nem osztják a természetesen és kényszerűen halandó test általános elfogadottságát.

Az indiai filozófus és jógi, Aurobindo hasonló irányban dolgozott, a nirvána-tapasztalat megélése után, és azt kerete, miképp lehetne a „szupramentális, vagyis mentálison fölül álló erőket lehozni a földi életbe”. Spirituális útitársa, Mira Alfassa „anya” képes volt ezáltal a fizikai test gondolattal-teli rétegeibe behatolni, például azokba a sejtekbe, amik a halál régi programjához kötődnek. Ezt egyúttal mint az „emberiség testén végzett munka” élte meg.

Más módon szólt Rudolf Steiner az e szinteken, az értelem fölött újonnan képződő magasabb lételemekről illetve „testekről”, amik azután lehetővé teszik, a régebbi, emocionálisok számára, hogy az éteri életerőket és a fizikai létsíkokat egymás után, akaratlagosan átalakítsák. Magasabb lételemeknek nevezi: „a lelket magát, az élet-lelket és a lelki embert”. Nála az a benyomás alakulhat ki, hogy e prófécia a megvalósulását csak a távoli jövőben látja. A jelenkori fejlődéssel összevetve azonban úgy látszik, hogy legalább részben, már ma is releváns lehet.

Az ezoterikus Buddhizmusban ezeket a magasabb „testeket" legalábbis a Buddha-lét lehetőségeként megemlítik – „dharmakaya, sambhogyakaya, nirmanakaya”. Ezekben az eltérő irányokban azonban nem ismerhetők fel egységes cél-elképzelések, módszerek vagy eredmények. Ami azonban felismerhető, az az, hogy a különböző emberek, egymástól függetlenül ugyanazokon a munkaterületeken dolgoznak, így azokat, mint olyanokat annál reálisabban értékelhetjük.

Ide fűzök egy újabb tapasztalatot évszázadunkból: Carl Welkisch, „Isten lelki tüzében". Testileg rendkívül szenzibilis misztikusként érzékelte, víziók által megerősítettnek látta a feladatot, hogy most Isten a testi anyagot is átalakíthatja, és Ő ennek egy eszköze. Gyakran előfordul, hogy a rendkívüli, „föntről kapott” tulajdonságokkal élő emberek, például egyedülinek vélik magukat, míg Isten feladatmegosztása inkább bonyolultabb, ezért Őket könnyen lehet komolytalanként kezelni. Aki azonban járatos a misztikus élmények értékelésében, felismerheti, hogy ezek az élmények, az esetleges szubjektív vonások ellenére, valós jelentőségűek. Ez érvényes Welkisch-re is.

Speciális, új spirituális-therapeutikus csoportok, különösen az USA-ban, az „immortality"-t, a halhatatlanságot prédikálják. Megkísérlik elterápiázni a „halandósági elképzeléseket", amin túlmenően megpróbálják különböző légzéstechnikákkal, mint a rebirthing – a születési trauma feldolgozására – vagy például az egészséges táplálkozással valóban meghosszabbítani az életet, a pozitív kisugárzású életet keresni. Még ha e körökben Krisztus csak mellékes jelenségként kerül is elő, azért vannak ott keresztények is, mint például a mormon Annalee Skarin, aki leírta saját tapasztalatait testének de- és rematerializációjáról, amihez Istenhez fűződő kapcsolata volt az alap.

Mások, az orvostudomány területén, hormonális kutatásokat folytatnak egy bizonyos megfiatalításért. Ebben a fejlődésben is vannak értelmes motívumok. Nem lehet ezeket általánosítva nagyravágyással gyanúsítani.

Azt mindenestre végig kell gondolni, hogy Krisztus szellemében az egész emberiségről lenne szó, nem egy testiségi kultuszról, ami a legmagasabb, elszigetelt értéknek a fizikai életet tekinti. Nála nem a sejtek elszigetelt revitalizálásáról van szó, hanem a test – beleértve a szerveket, sejteket, stb. – és az emberi lélek együttes gyógyításáról. Krisztusnál az élet szabadságáról van szó, nem arról, hogy kényszerűség élni. Mindezzel nem szabad ezeket a törekvéseket általánosítva leértékelni, de meg kell említeni, mint ennek a veszélyes borotvaélen táncolásnak a lehetséges veszélyforrásait.

A magát láthatóvá tevő, teljességesen tevékenykedő Krisztussal megélni a feltámadás erejét, ez tűnik ez ilyen irányú harmonikus fejlődés „fermentumának”. Sokmindent nem tettünk méh magunkévá, amit Ő, mint csírát mutatott meg nekünk. Ezért is célszerű tudatosan Reá támaszkodni.

Így a „feltámadás" nem csak lelki tapasztalássá lesz. Mindent maradandóan megváltoztathat az életünkben, amire egy kevésbé ismert újkinyilatkoztatás-csoport, név szerint a „Betánia fénycentrum", Sigriswil, Svájc, a „Fénykövet" c. folyóiratában a „feltámadási élet" kifejezést használta. A kereszt „szűk kapuja” után a gazdagság következik. Jézus hangsúlyozta, hogy útja csak a cselekvésen keresztül válik érthetővé. Egyedül a „Krisztus követésének" személyes útján tett előrelépések csak töredékesen teszik érthetővé a továbbvezető lépéseket. Ahogy láttuk ez az út nem egyenletes, még csak nem is egyenletesen emelkedő, ami egyetlen csúcspontba torkollna; hanem az érintettben, mint egy átfogó építmény, Isten által vezetett létrehozása jelenik meg, ahol minden új kő az előzőre épül rá. A kövek az ember létének képességei, amik túlélik a külsőleg felépült épületet. Ahogy az ősi ember, a különféle szent iratok tanúsága szerint, teljesként teremtetett, úgy válhat lassanként ismét „teljessé, mint az Égi Atya”, a teljesség nélküli világ szabad játékain, illetve drámáin való áthaladás után, ezt ígéri Krisztus az embernek. Ez nem csak az úton megtett legkisebb lépésekre érvényes, hanem még a feltámadás lépésére is – Ő nem szabott határokat, és legfőképp nem nyilvánította mértéknek a mindenkori emberi képzelőerőt. Ő maga határozott meg új mértékeket, v.ö. az Evangélium „Én vagyok …” mondásaival: „Én vagyok az élet kenyere”, „Én vagyok a világ világossága”, „Én vagyok a kapu”, „Én vagyok a jó pásztor” és „Én vagyok a feltámadás és az élet”, aki hisz „az ha meghal is, örökké él” vagyis nem csak az általános „Utolsó Ítélet” után, amint azt bizonyos keresztény irányzatok tartják; „Én vagyok az út, az igazság és az élet”, „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlőműves … ti a szőlővessző”, „Te mondod, hogy én király vagyok. Én azért születtem, és azért jöttem e világra, hogy bizonyságot tegyek az igazságról ". Az emberben Krisztus a tulajdonképpeni ÉN VAGYOK, ami jól megkülönböztethető az egoisztikus, hétköznapi éntől.

A zsidó vallásban is megtalálható a feltámadás vagy felélesztés, de csak az idők végén. A hagyományos keresztény teológiában a feltámadás új lehetőségként jelenik meg a Krisztus iránti hitnek köszönhetően - mindez anélkül, hogy a vacsorán túli megértésén dolgoznának. A modernebb, kritikusabb teológiai meggondolásokon belül már az is előrehaladásnak tekinthető, - az inkább anyagi teológiai iránnyal szemben, amely minden nehezen elképzelhetőt egyszerűen elhanyagol - hogy a feltámadás metaforikaként(átvitt, hasonlatkénti értelemben) ismét felvetésre kerül. (Hans Kessler, "A holtak feltámadása", gyűjtemény). Néhányunknak szüksége lehet ugyan a nehezen felfogható ilyesféle megközelítésére; azoknak azonban nem, akik képesek közvetlenül a belső és külső valóság feltámadásában hinni. Az egyszerű keresztények ezen hite jobban megfelel számos szakág mai kutatási- és felismerési állapotának, melyet felülvizsgálatainkban is átvettünk. Aki mindent csak metaforikusan lát, annál ez inkább - felülvizsgálataink szerint - csak lelki gyarapodásként hat; azon gyógyító hatása, amely ma is képes fizikailag a testre hatni, ezáltal késhet ill. lecsökkenhet.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot János evangéliumából, Jn 20: A Feltámadott két megjelenése.

Kérdés:
Keresem-e Istennel annak feltárását, hogy a feltámadás ereje ma hogyan gyümölcsözhetne?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

„A mennybemenetel".

Előszó: Az angolban azonos a „mennybemenetel” és felemelkedés” szó: Ascension. A „felemelkedés”, ahogy ezt a szót a modern spirituális törekvések illetve a „fényadók” használják, inkább az előző fejezettel, a feltámadással mutat rokonságot; ld. ott.

Ahogy Jézus a 40 napos, sivatagi visszavonultsággal kezdi tanítói tevékenységét, úgy fejezi be látható földi pályafutását a Húsvét utáni 40 nappal, ami közben különböző, egymástól távoli helyeken jelent meg embereknek.

Egy utolsó étkezés és beszélgetés után „Kivivé pedig őket Bethániáig; és felemelvén az ő kezeit, megáldá őket. És lőn, hogy míg áldá őket, tőlök elszakadván, felviteték a mennybe.“ – Lk 24; mk 16. „…az ő láttokra felemelteték, és felhő fogá el őt szemeik elől... ...ímé két férfiú állott meg mellettük fehér ruhában, Kik szóltak is: ... Ez a Jézus, a ki felviteték tőletek a mennybe, akképen jő el, a miképen láttátok őt felmenni a mennybe.” (Csel 1.) A tanítványok láthatólag hangsúlyosan megkülönböztették azt a 40 napot, amikor Krisztus váratlanul megjelent közöttük, azután ismét eltűnt, attól az ezt követő időszaktól, amikor az Ő lelke szerint gyűltek össze, de már a személyes jelenléte nélkül.

Krisztus kijelentette, hogy az Atyához megy. Csak a mennybemenetel után mondták Róla, hogy „ott ül az Atyaisten jobbján", vagyis egy szinten Istennel, túl az emberileg elérhető „túlvilágon". Itt kell nyomatékosítsunk egy pontot, ahol Krisztus univerzálisan uralkodik az Istennel együtt. Az Isten: „Vagyok aki vagyok"; mindenható, és mégis szabadon bocsátó; minden erő és lény élő kiindulópontja; kívül van a téren, mégis mindenütt jelenvaló; örök és minden időben elrejtett valóság. Ez nem azt jelenti, hogy Krisztus semmivé vált, hanem azt, hogy mindenütt jelen van. Továbbra is megtapasztalható az életben az az áthidalás, amit a Krisztusra való beállítódás jelent ember és Isten között – „Imádkozzatok az Atyához az Én nevemben". Ez független a 2000 évvel ezelőtti eseményekről alkotott elképzelésektől, egy önálló realitás.

A tanítványokat ezentúl magas Apostolként ismerik fel, akik Krisztusért vannak a földön. Bennük, rajtuk keresztül erősebben jelenik meg Krisztus. Nem volna korrekt ezt az állapotot csak külsőleg értékelni, mintha mi sem történt volna, aminthogy már nem volt jelen a Tanító és nekik maguknak kellett az ügyet tovább vinni. HA ebbe belevonjuk a mennybemenetel önálló szerepét is, azt Krisztus hatásának univerzalizálásaként írhatjuk le. Ennek képe egy hologram volna, aminek minden szilánkja tartalmazza a teljes képet. Mellékes megjegyzés: Ezzel az összehasonlítással nem arra a holografikus világszemléletre utalunk, ami szerint az ember amúgyis egyenlő Istennel, nem kell erőfeszítéseket tennie az egyenlőség elérésére – ez azzal a megváltási elképzeléssel rokon, amelyik elfelejti, hogy a megváltás csak csíra, ami egyéni döntéseken és azok következményein keresztül teljesedik ki, ahogy Krisztus is tudatosan döntött mellettünk.

Az ember a saját kapcsolatai mellé megkapja Krisztus kapcsolatait is. Alapjában véve éppen a mennybementellel éppen az pecsételődik meg, mint a tanítványoknak, és végeredményben mindenkinek szóló impulzus, ami Jézus életében lehetőségként kínáltatott fel – így utaltunk a Jordánban történt keresztelésről szóló fejezetben arra a lehetőségre, hogy Krisztus testet ölt az emberben. Ez Istenben gyökerezik, nem egy „morfogenetikus mezőben” – ld. „A keresztrefeszítés” fejezetet. Egy másik mód lehetne arra, hogy megközelítőleg kifejezzük, „Isten ezáltal mindent magához von”.

Pál ma gyakorta éppen tradicionális élei miatt ismert. Eltekintve attól, hogy az egyoldalú kitételek miatt ezeket gyakorta túlértékelik, az Ő vízionális élményeit valósnak tekinthetjük. Ilyen módon felismerhette, ami János Evangéliumában is kifejezésre jut, hogy Krisztus jelentősége túlmegy a zsidóságnak szánt szerepen, vagyis inkább a zsidóság választatott ki arra, hogy az univerzális Krisztus számára kiindulópont legyen az emberiségért végzett szolgálatához. Érthető módon ez volt az első vitapontok egyike a tanítványok között.

Az egyházi megnyilatkozások hajlanak arra, hogy egyenlőségjelet tegyenek az Egyház és „Krisztus teste" közé, még ha tágabb értelemben végső soron oda számítják az egész emberiséget is. Az antropozófikus megnyilatkozások egyértelműbben az emberiséget tekintik „Krisztus testének". A nem kizárólag keresztény alapokon álló teozófikus irányzatok is az egész emberiségre nézve látják Krisztus jelentőségét, még ha szinte csak tanító szerepet tulajdonítanak is Neki.

Modern keresztény újkinyilatkoztatás-csoportok, különösen az „Univerzális Élet", Krisztus szerepét ma a nem emberi élőlényekre is vonatkoztatják – egészen addig a következtetésig, hogy a föld további sorsa kivonatik az ember fennhatósága alól. Azok azonban, akik első sorban nem részei a problémáknak, hanem a megoldás részei, azok meg fogják kapni szerepüket, ahogy azt a Hegyi Beszédből levonják.

Amit valaki a „Krisztusban" cselekszik, azt a Krisztusért is teszi és ebből következően a világért.

Aki azonban Krisztushoz és működésének, az emberek által tetszés szerint nem megváltoztatható, irányaihoz kötődik, nagyon sok olyan teóriát, kifejezési módot és cselekedetet nem tud elfogadni, ami évszázadokig egyházi gyakorlat volt. A misztika tanúsága szerint Krisztus sem tudatosan, de még kevésbé tudattalanul, nem „hasznosítható" Vele ellentétes törekvésekhez.

Azt, hogy honnan vették az egyházak az erőt a háborúhoz, üldözéshez és gyűlölethez – általában világi hatalmak szolgálatában – csak a saját terminológiájuk keretében válaszolhatják meg. A spirituális körökben általánosan ismert tapasztalatok szerint ugyan a fény éppenséggel „árnyékot” is vethet. Önmagunkat azonban az árnyék eszközévé tenni – amint ez a múltban gyakorta megtörtént – ahelyett, hogy önmagunkat és másokat ezen árnyék ellen fordítanánk, ellentmond a keresztény igényeknek.
Az újabb bizonyságtételekben, mint például az európai ökumenikus Nagygyűlés záródokumentumában, „Béke és Igazság az egész Teremtésnek”1989, felismerhető a szembenézési kísérlet. A szöveg az EKD-nél, Hannoverben beszerezhető.

Krisztus követésének keretében a „mennybemenetel" is valós értelmet kaphat. A rózsakeresztesek például képekben és álmokban megélték annak a mennyei felhőnek a leereszkedését. Egy egyszeri vagy akár többszöri ilyen élmény azonban nem jelenti, hogy ez az ember egy ilyen lépést megvalósított az életében, más lépésekhez hasonlóan egyszerűen azt jelenti, hogy erősebben kezdett rá hatni ez a minőség.

A „mennybemenetel", amibe mélyebben beleérezni a spirituális fejlődés bizonyos fokát feltételezi, tehát semmiképp sem keverhető össze egy „UFO-k (azonosítatlan repülő tárgyak) által történt elmozdítással”. A bibliai próféták, régebbi hagyományok szerinti „elragadása”, figyelembe véve más, spirituális lehetőségeket is, szintén nem tűnik nagyon valószínűnek (lásd „A feltámadás” fejezetet). Ezzel nem tagadjuk, figyelembe véve a nemzetközi „UFO”-észlelések hatalmas számát, hogy létezhetnek „UFO”-k, mint a részben földönkívüli asztronauták megjelenési módja*; ennek megfelelően abból is kiindulhatunk, hogy a múlt némely mondája, pozitív és negatív módon, hasonló jelenségeken alapulhat; és ezeknek a jövőben is szerepük lehet. Bizonyos körök kísérlete, hogy minden spirituális sziklarajzon szereplő kört űrhajóként azonosítsanak, teljesen túlzó, és a mi technikai-materiális civilizációnkra orientált, egyoldalú képzelőerőből ered. Még ha az emberiségnek a legkülönfélébb isteni segítségre is van szüksége, végül is magának kell megtennie a megmentő áttörést. A földi emberek a lét, cselekvés és tudat előrelépései által élhetnek túl, és így találhatják meg, teljesíthetik be feladatukat. Semmilyen vívmány, saját külső sem, helyettesítheti a további tudati síkokba való belenövekedést. Mindaz a törekvés, ami például a Challenger űrsiklóhoz és figyelmeztető balesetéhez vezetett, úgy jelenik meg, mint a tulajdonképpen szükséges, külső, elterelő lenyomata.
* Megjegyzés: ehhez egyházi oldalon pl. Monsignore Corrado Balducci (Vatikán) teológus is többször megfelelően hozzászólt. Ezen kívül az egyházak itt gyakran csak szellemi ill. szociológiai tüneményt láttak. A hivatalos vatikáni újságban, a "Osservatore Romano"-ban 2008 májusában legalább ez állt: "Az univerzum több milliárd galaxisból áll, amelyek mindegyike több milliárd csillagból áll. Hogyan lehetne így kizárni, hogy máshol is élet keletkezhetett? Isten teremtői szabadságának nem szabhatunk határokat. Ha Assisi Ferenccel a föld teremtményeit testvéreinknek tekintjük, akkor miért ne beszélhetnénk földön túli testvérről is? Lehetséges, hogy más intelligens teremtmények még teljes harmóniában élnek teremtőjükkel."

Ezzel nem lehet átsiklani afölött, hogy technikai fejlődésre is szükség van, például az életellenes atomenergia, bizonyos egyéb elektromágneses sugárzások, géntechnológia és egyéb technológiák kiváltására. Azonban ez is csak egy másik lelkiségből történhet. Amennyiben ez az átfogóbb tudatba való belenövekedés a Krisztus értelmében történik, csak organikus növekedésről lehet szó, semmiképp sem technikai manipulációkról. Semmilyen spirituális „technikával” sem lehet kikényszeríteni az „üdvösséget”. A különböző gyakorlatok, miután szerepüket betöltötték, letehetők; csak az számít végső soron, ami a sajátunkká vált. Teljességgel lehetetlen, a mai problémás, elektronikus „Brain-Machine”-ek – a valóságban tudat-manipuláló-készülékek – segítségével Istent passzívan, részben tudat alatt „fogyasztani”.

Krisztus elsősorban speciális szerepében érkezett a földre; gondolhatunk azonban a kozmosz más síkjain és tereiben történő manifesztációra is: összehasonlítva az egy kicsit fantáziadús írással „The Urantia Book" / USA;  amelyet csak ösztönzésként, nem forrásként említünk; azonban itt sem kérdőjeleződik meg felcserélhetetlen feladata a nagyon sűrű, fizikai földön. Továbbiakat ld. az „Analekta” 1. és 2. könyvében. Az „Analekta” a kiadás maradványaiként beszerezhető: Mag. Alois Thurner, Staudach 103, A-8230 Hartberg, Ausztria.

Teológusok összehasonlították Jézus felvételét egy "felhőbe" az Ószövetség egyes részeivel (2. Mózes 13,21 és 40,34). A tanítványok ezt követő örömét Krisztus tisztábban átélt jelenlétével magyarázták, melyet néhányan nagyon realisztikusan, mások viszont szubjektívebb jelenségként fogtak fel.

Ehhez a német és angol oldalakon olvashat egy kivonatot Lukács evangéliumából, megjegyzésekkel, Lk 24: A mennybemenetel.

Kérdés:
A mennybemenetel jelenlegi vagy jövendőbeli jelentése számomra olyan kérdést jelent-e, amely Istenhez való viszonyomra hatással van?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A pünkösdi esemény.

Keresztrefeszítése előtt Jézus kijelentette, hogy az Atyához való felmenetele után, az Atya a „vigasztaló” Szentlelket, „az igazság lelkét" ki fogja árasztani – Jn 14,15-16.

Mintegy tíz nappal a mennybemenetel után, az ősgyülekezet imára gyűlt össze Jeruzsálemben. „És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és eltelé az egész házat... És megjelentek előttük kettős tüzes nyelvek és üle mindenikre azok közül. És megtelének mindnyájan Szent Lélekkel, és kezdének szólni más nyelveken... - Csel 2. Ilyen szavakkal senki sem írta le az imádság utáni megszokott beteljesedést. Inkább a pünkösdista és a kvéker gyülekezetek gyakorlatára rímel. Az első pünkösdi esemény külsőleg érzékelhető jelenségként kapcsolódik ahhoz, amiről a mennybemenetel fejezetben szóltunk, Krisztus hatóképessége kiárad a tanítványokra és azok környezetére. Az igazság lelkének „leküldésében" ismét megnyilvánul valami, Isten és Krisztus közös munkálkodásából. Ebből a nézőpontból az első pünkösdöt tekinthetjük „Krisztus visszajövetele" első kezdeti jelének, legalábbis a közeledtének. Ez alapján is arra számíthatunk, hogy a próféciákban foglalt „visszajövetele Krisztusnak" másképp értendő, mint egy második, emberként való megtestesülés.

Megjegyzés: A „vigasztaló" illetve az „igazság lelke", szigorúan véve, nem tekinthető minden további nélkül egyenlőnek a „Szentlélekkel”, de annak nőnemű alakjával sem, ld. „Sophia".

Az „igazság lelke" úgy jelenik meg, mint magának Krisztusnak egy része, ami a Vele és a szavaival való közösségre emlékeztet, és lehetővé teszi a tanítványoknak, hogy földi munkáját folytassák. Azóta alapvetően komolytalannak kell tekintsük az egyházi és filozófiai kérdéseknek csak az irodalmi elfogadás és gondolati levezetés értelmében való tárgyalását. Erről már sok írásmű született. Az emberben is szerepet játszanak más tényezők is, ezek kitapintása jelen írás elsődleges célja.

Jézus életében a teremtő Isten örökségét, az emberben lakozó Atyát, amennyiben az „Istentől született” – Jn 1. – kínálja általános, tudatos belsővé tételre; az első pünkösdi esemény óta magát Krisztus örökségét fogadhatják be a földön maradottak, már aki ezt megteszi.

A Szentlélekre, mint „asszonyi, anyai" spirituálisan intelligens Isteni tulajdonságra és energiára, különféle síkokon és megjelenési formákban más Jézus földi élete előtt is rátaláltak, az emberen kívül is, de az emberre gyakorolt inspiráló hatásában is.

Még a „mennyei mannával" is létezik kapcsolata (Exodus, Deuteronom, Numeri, Zsoltárok, Nehémiás, Józsué, János, Zsidókhoz írt levél, Jelenések).

Az sem tekinthető teljesen elhibázottnak, ha az „igazság lelke” és „Szentlélek” kifejezéseket gyakorlati megtapasztalásokhoz rendelik, ahogy az gyakorta meg is történik. Egyre gyakoribb lehet, hogy Isten erői együtt, és végső soron egységként, hatnak; ahogy az ember is, aki eredetileg az „Isten képére és hasonlatosságára teremtetett”, megtapasztalhatja a tudat differenciálódását majd lényének újra integrálódását.

Ezáltal kerül a földi ember közösségi élete, igazából a ma még elképzelhetetlen módon, előtérbe, ahogy a folytatásban, az Apokalipszissel kapcsolatban szemügyre vesszük; ezzel azonban nem állítjuk, hogy ez a jövendő hozzá lenne igazítható mai elképzelési lehetőségeinkhez.

A „Szentlélek" nem egyszerűen lélek vagy élet fuvallat, életerő. Célszerű lehet követni, látszólag fokozatos fellépését, Jézus életében. Említésre kerül Mária fogamzásával kapcsolatban, legalábbis egy egyszeri eseményben való közreműködés értelmében.

Megtalálható azon a helyen, ahol a feltámadott testében, személyesen jelenlevő Krisztus „rálehell" a tanítványokra mondva „vegyetek Szent Lelket" (Jn 20,22) – itt Rajta keresztül működik. Az érzékelési képesség megtisztítása illetve mélyebb értelemben a lelkiismereté, a felelősség előfeltételének tekinthető, ami Rá helyeztetett illetve ami Benne tudatosult: „Bűnöket megbocsátani, vagy sem(mit se tenni)”. Ez a lelkiismeret, amit a misztikusok, például J. Lorber is, a Szentlélek munkálkodásának látnak, nem az életrajzilag meghatározott félelmek keveréke, amit hibásan szoktak összecserélni a lelkiismerettel, ami azonban időnként eltakarja az igazi lelkiismeret egy darabkáját. A legtisztább értelemben véve a lelkiismeret is az egyes ember tudatos, belső vezetése.

A Szentlélek már az első pünkösdi eseményben is személytelenül dolgozik, egyenesen „kozmikusan”, azonban sokoldalúan megfelel a Tőle áthatottak különböző megvalósítási lehetőségeinek, vagy a megszólítottak illetve a világ különböző előfeltételeinek – a Szentlélektől áthatott tudat jellemzői az érzékeny pontok pontos eltalálása, ezek feloldása a rátekintés kényszerével, a lényeges különbségek és igazságok mind jobb felismerése. Ahol kevésbé van szó az összezavarodottak feloldásáról, ott ugyanez az erő inkább kreatívan alkotónak, közösségteremtőnek, teljessé tevőnek – vagyis Istenhez vezetőnek mutatkozik.

Úgy a XIX. században, annak különféle ébredési és új-kinyilatkoztatási mozgalmaival, mint a XX-ban, felfedezhetjük, pontosabban odafigyelve, a Szentlélek mindig új behatásait és azok következményeit. Az is nyomatékossá válik, hogy a keresztény impulzusok és a Szentlélek már rég olyan területre való átmenethez vezetnek, amivel János Jelenésekről írott könyve foglalkozik, ami a fejlődésben a nagy dolgokat figyeli.

Az Apostolok Cselekedeteinek e fejezeteiben Mária és más asszonyok illetve tanítvány nők is mindig egyek a tanítványokkal az „imádkozásban és könyörgésben”. Az asszonyok szerepe – akár megszólalnak, vagy „hallgatnak", mint Pálnál – különféle okok miatt pótolhatatlan lehetett. Példának okáért érzelmileg érzékenyebbek voltak a finom befolyásokra, és ezeket verbálisan vagy nem verbálisan biztos hozzá is tudták adni a társasághoz. Ma is megfigyelhető az összejöveteleken mindenféle, lelki is, különbség, ha nem csak férfiak, de asszonyok is a résztvevők között vannak. Ha a férfiak imponáló viselkedése nem játszik szerepet, a rendezvény inspirálóbb és fellelkesítőbb lehet, feltételezve az eseményekben való belső részvételt. Az antropozófikus és rózsakeresztes körökben Máriát, Jézus anyját, tekintik a forrásnak, amin keresztül a Szentlélek a tanítványokra hathatott.

Itt találkozunk a „Sophia" titkával, vagyis az Ószövetségi „bölcsességgel", az isteni erő nőnemű kifejeződésével. A keleti ortodox egyházban Máriát gyakorta azonosítják Sophiával. A Sophiológus és látnok, Solovjov – ahogy ezt Krisztusról feltételezzük – kozmikus dimenziójához csak a mi időnkben közelebb kerülő lényként élte meg (ahogy ezt Krisztusról feltételezzük, például Steinernél „Krisztus éteri visszatérése", 1909 körül) Ahogy Jézus és Mária megélhető kicsiben, nyilván úgy élhető meg misztikus módon, nagyban a „kozmikus Krisztus" és Sophia, mint a mennyek anyja. Ld. Hildegunde Wöller „Egy álom Krisztusról". Az összefüggés ilyen módon is kifejezhető: Isten „anyai" jellege működik abban, hogy a Teremtés Isten felé növekedhet, ahogyan Isten a maga részéről felénk közelít.

Feminista teológusnők utaltak arra, hogy az akkori nyelvben a „Szentlélek” nőnemű volt. Máriát illetve Sophiát esetleg pontosabb volna kifejezési formának tekinteni, amiben a Szentlélek alakot ölt, mint a galamb szimbólumban.

A nyugati és keleti nőmozgalmak különféle törekvéseiben is felfedezhetünk „Sophiásat”, v.ö. Dr. Susanne Schaup, az Ev. Akademie Bad Boll ülési jegyzőkönyvében, „New Age 3: Sophia”. Hasonlóképp találhatunk „Krisztusosat" az új keresztény világmozgalmakban, mint például az „univerzális élet" vagy az egyházak megújulási törekvéseiben, sőt más, világi mozgalmakban is. Az Újszövetség kommentára: „A szél fú, a hová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, a ki Lélektől született.” (Jn 3,8).

A következőknek férfiasan női jellege van, már nem patriarchális, de nem is matriarchális.

Minthogy minden emberben van valami Krisztus hatásából, ahogy azt az előző fejezetekben kifejtettük, most lehetőség van ezt a külső Krisztussal és a Szentlélekkel megerősíteni, szavaival is, de nem csak azokkal.

A Grál-lovagok egy másik módon indultak ki abból, hogy Krisztus 2000 évvel ezelőtti működésből maradt valami a földön, amit az emberek keresnek és ami megtalálható, ez a „Grál”. Ez a legenda arról regél, hogy Jézus véréből, ami a keresztről a földre csöpögött, felfogtak valamennyit egy kehelybe. Arimátiai József és kísérői Franciaországba vagy Angliába menekítették, és mindig e „csodatévő Grál” előtt gyűltek össze imádkozni és az inspirációkat fogadni. V.ö. például R. de Boron „A szent Grál története", amit 1200 körül jegyeztetett fel. Habár a legenda külső valóság alapot is magáénak tud, feltűnhet, hogy az aranytál a felfelé nyitott kehellyel, a megvastagodással a közepén és a kiszélesedéssel illetve nyílással lefelé, emberalakot szimbolizál*; egy embert, aki a közepéből illetve a szívéből kinyílt felfelé, a Szentléleknek, és lefelé, a föld megváltásának; egy „megváltott embert” akire a „Teremtett várakozik” (Rom 8,18-28). Tekinthető nagyjában az Isten felé nyitott föld szimbólumának is. E köré az áramlat köré csoportosultak a némileg világtól elfordult Katarok: eretnekek, és albigensek, Minnesängerek, trubadúrok. Többmillió ilyen ezoterikus keresztényt irtott ki a pápaság, mint heretikust (eretneket). A Grál mélyebb jelentősége tehát még nincs kiaknázva a másik legendában, eszerint Jézus testi leszármazottai a királyi házakban testesítették meg a Grált.

Jn 4: „... hidd el nékem, hogy eljő az óra, a mikor sem nem ezen a hegyen, sem nem Jeruzsálemben imádjátok az Atyát. ... De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul. Az Isten lélek: és a kik őt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják." A lelki kereszténység irányzatainak ez az öntudatos, szabad tartása az intézmények számára csak akkor lenne elfogadható, ha lenne bátorságuk a szabad keresztény emberek bázisán megújulni. Minthogy a spirituális kereszténység ilyen irányzatai úgy megtizedeltettek, hogy már tartalmaik is nehezen rekonstruálhatók, az egyház végül is saját spirituális hagyományának lényegét temette maga alá, amit ma lassanként vákuumnak kell felismerjen. Ahogy a más kultúrák részben kétes ajánlatai próbálják betölteni ezt a vákuumot, már az egyházak is keresik az elveszett, keresztény spirituális gyakorlatot.

Joachim di Fiore a híres abbé (1100 körül) az Atya koráról beszélt – az ószövetségi törvényvallások kora – és a Fiú koráról egyházi közvetítéssel, és egy harmadik korról, a „Szentlélek kora"-ról prófétált – a Turmverlag könyvcíme – amikor növekszik az emberekben az egyéni kötődés Istenhez. Ebből a próféciából, aminek jelentőségét egyre inkább, egyre jobban felismerhetjük, elemek kerültek át, közvetlenül és közvetve, a legkülönbözőbb irányzatokba, Luthertől, Marxon át Hitlerig, ahol félreértették és félreértelmezték azokat. Általában ezeknek a torzulásoknak is van értelmes ősképe.

Itt kell megjegyzést fűzzünk a Szentlélek spiritualitása és a spiritiszta praktikák közötti különbséghez. A „Szentlélek megragadása” ideális esetben a Szentlélek tudatos befogadása, túlmegy az ember belső lényén. Ennek során nem jön létre hipnózis illetve eksztatikus transzállapot, sem „megszállottság” egykor meghaltak „lelkei” által, és főleg nem „elvarázsoltság”. Ez sem az érintett ember, sem a jelenlevő többiek számára sem erőt rabló tapasztalás, mint egy spiritiszta szeánsz. Nem beszűkíti a tudatot, hanem kitágítja. Lehetségesek így rendkívüli észlelések a környezetből, de ezek mindig tudatosak, soha nem kíséri őket emlékezetkiesés.

A Szentlélek hatásának módja összeegyeztethető a meditatív csenddel – ami a nyugati egyházakban majd’ mindig hiányzik – és azokkal a kísérletekkel, amik ennek ellentéteként több és jobb kommunikációval próbálják elérni, amit elsősorban nyugaton illetve Amerikában fejlesztettek ki. Ha a csendet és a kommunikációt illetve a tartalmakat összekapcsolnák – ez esély lehetne, különösen a Közép-európai mentalitás számára – tisztán felismerhető lenne, mint Krisztus illetve a Szentlélek akarata. Sokszor a keleti vagy nyugati extremitással szemben egy harmadik utat testesít meg; de csak akkor, ha a törekvés nem egoista, vagyis nem etikátlan. Krisztus csak jól értelmezett alázattal, etikával és értelemmel képzelhető el, amit Ő egy gyógyítási folyamat értelmében adott a világnak.

A Szentlelket nem szemlélhetjük teljesen leválasztva Krisztusról illetve az Ő kéréseitől. Krisztus a Szentléleknek tulajdonította, hogy a tanítványokat „mindenre emlékeztetni fogja, amit Ő mondott Nekik”. Ezen túl azt is mondta: „Még sok mondanivalóm van hozzátok, de most el nem hordozhatjátok. De amikor eljő amaz, az igazságnak Lelke, elvezérel majd titeket minden igazságra.”

Mindaz, ami az igazság irányában megtisztíttatik, azzá az erővé egyesülhet a Szentlélekkel, ami megmentheti a Földet.

Krisztus tanításaiban vannak az emberek, a saját szubjektivitásukkal – de nem azzal a határtalan relativizálással, akik némely modern filozófiai elképzelés szerint semmilyen objektív igazsághoz sem kötődik.

* Ehhez a német és angol oldalakon láthat egy vázlatot a szent Grálról.

Kérdés:
Mi fejlődött eddig ki bennem Istennek köszönhetően és még majd mit kapok Istentől?

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

Egy Jézus-kép.

Annak aki szeretne pontosabb képet alkotni Jézus kinézetéről, itt, az Evangéliumok lezárása után utalunk arra az ábrázolásra, amit a leghitelesebbnek tekinthetünk – habár nincsen általánosan elfogadott képmása:
az u.n. „Gyógyítónk egyetlen hiteles képe", beszerezhető a Lorber kiadónál. A hagyomány szerint Tiberius császár parancsára a képmást egy smaragdról rajzolták le, ami a szultán konstantinápolyi kincstárából került VIII. Ince pápához, a szultán testvérének kiváltására. Ehhez kapcsolódik Jézus külsejének leírása Publius Lentulus tollából, aki abban az időben helytartóként képviselte Júdeában a szenátust és a római népet:
„Feltűnt ezekben a napokban egy igen erkölcsös férfiú, kit Jézus Krisztusnak hívnak, aki most közöttünk él és akit a pogányok az igazság prófétájának tekintenek, tanítványai azonban Isten fiának nevezik. Feltámasztja a halottakat és meggyógyít mindenféle betegséget. Közepes magasságú ember daliás termettel és nagyon tiszteletreméltó kinézettel, így akik látják Őt, azoknak egyszerre szeretniük és félniük kel Őtl. Haja színe e teljesen érett gesztenyéé, füléig szinte sima, onnan lefelé hullámosan omlik vállaira, inkább keleti módon, a nazarénusok szokása szerint, középen elválasztva. Homloka nyitott és sima, arcán nincsenek sem foltok, sem ráncok, szép, kellemesen pirosas színű. Orra és szája formája semmiben sem kifogásolható. Szakálla nem erős, színe illik hajához, nem is igen hosszú. Szemei sötétbarnák, tiszták és élettel teltek. Teste szépen formált és feszes, kezei és karjai arányosak. Feddése félelmetes, figyelmeztetése barátságos és meggyőző, beszéde mérsékelt, bölcs és szerény, mely méltósággal keveredik. Senki sem emlékszik rá, hogy nevetni látta volna, de sokan látták sírni. Egy ember, kinek sajátos szépsége felülmúlja az emberek gyermekeiét."

A képet beleillesztettük a német szövegbe – a kiadó 1992-es engedélyével.
Jézus holttestének lenyomatáról, a torinói leplen, lásd a „Keresztrefeszítés és sírbatétel" fejezetünket. 1979 óta már a „Manopellói kendőt” is tudományos vizsgálatnak vetette alá P. Prof. Dr. Heinrich Pfeiffer és Blandina Paschalis Schlömer nővér. A torinói lepellel ellentétben ezen az arc nyitott szemekkel látható: http://voltosanto.com . Ennek a kendőnek sem lehet könnyen, vagy egyáltalán, megmagyarázni tudományosan a keletkezését: például a kagylóselyem nem festhető. Az arcvonások a két kendőn fedik egymást. V.ö. Jn. 20. 5-7. Ezek a képek az első századoktól kezdve meghatározták Jézus ábrázolását a művészetekben. Az egykor összecsavart kendőn az arc elölről látszik, a hajjal együtt oválisnak; hasonlít ahhoz a fentebb említett képhez, ami az élő Jézust oldalnézetből ábrázolja.

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

2. rész: 12 fejezet János jelenéseiről - & „A keresztény" zárófejezet a hozzá tartozó táblával

János Jelenésekről írott könyve.

János evangéliumáról, intenzív meditáció alapján, megsejthetjük, hogy súlypontjában az Evangélista meditatív visszatekintése áll, az együtt megélt életre.

A Jelenések könyve esetén azonban nyilvánvaló, hogy víziókon alapul. Itt nem a külső élettapasztalatok gondolati továbbírása formálja a jövőt. E víziók formája azt is mutatja – feltételezve a saját belső képek döntési ereje iránti vívódások tapasztalatait – hogy magasabb szintről származnak, mint ahol a külső elvárások imaginárius képekké formálódhatnának; nem ismerhető fel a személyessel való keveredés. A forrást is tisztán megnevezi, még ha ez az ilyen élmények esetén nem is tekinthető garanciának: „Jézus Krisztus kijelentése, a melyet adott néki az Isten, hogy megmutassa az ő szolgáinak, a miknek meg kell lenniök hamar: Ő pedig elküldvén [azt] az ő angyala által, megjelenté az ő szolgájának Jánosnak, …”

A modern evangélikus teológia általában nem érdeklődik különösebben ez iránt az apokaliptikus írás után. Külsődleges módszereivel nem, vagy csak töredékesen tudná megfejteni, mivel nem tudja saját tapasztalataiból levezetni a létrejöttének „módszerét” és az ahhoz kapcsolódó szimbolikát. A Katolikus egyházban vannak bizonyos elképzelések az Apokalipszisről, de az emberek ezeket alig olvassák; túl messze áll a mai kor embereinek és egyházainak önelégültségétől. A szabadegyházak és szekták viszont közvetlenül az Apokalipszisre hivatkoznak.* Ők a prófétai képből értelemszerűen, tehát egy önmagában nem kielégítő módszer szerint, gyakorta csak egy egyetlen, külső katasztrófa-kort olvasnak ki; önmagukat tekintik a kiválasztottaknak, vagy legalábbis a legközvetlenebbül kiválasztottaknak.

*Az Apokalipszis görög eredetű szó, jelentése felfedés, jelenés, és nem katasztrófa.

A pünkösdi élményről írt fejezetben már szóltunk Jézus individuális, környezetére gyakorolt hatásának átmenetéről, a nagyvilág fejlődésére.

Ha az Evangéliumok után a Jelenések Könyvét is teljességes módon feldolgozzuk, ahogy azt a „Bevezetésben” jeleztük, váratlan, az irodalomban nem fellelhető dolgot tapasztalunk: a Jelenések olyan sorrendet mutat, ami rokon Jézus életének sorrendjével. Azonban egyértelműen az emberiség illetve a Föld és a kozmosz fejlődéséről van szó; egy bármilyen belsőleges, misztikus feldolgozás sem erősíti meg, hogy nem puszta képekről van szó, amik az egyes emberek kibontakozását vagy „beavatását” segítik, mégha ezek evangéliumokkal említett párhuzamai ilyen egyéni módon segíthetnének is. Az apokaliptika tulajdonképpeni lépcsője inkább egy tudat, ami a Jézus Krisztussal, kétezer éve ősképszerűen történteket kivetíti az emberiség és a Föld ugyancsak ősképszerű lépésekkel átszőtt fejlődésére, a kozmosz háttere előtt. Ide értjük Krisztus univerzális aspektusát is, az Ember Fiaként az időszámításunk fordulója táján kifejtett hatásával ellentétben. Ebből a pozícióból viszont levonhatunk bizonyos következtetéseket a 2000 évvel ezelőtti kisebb eseményekre.

A Jelenések azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb komplexitást mutatnak, mint az Evangéliumok. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy János az egész világ eseményeire kivetítette a Jézus életében megélteket.

A Jelenések könyvének tulajdonképpeni „magja” a történést több dimenzióban illetve létsíkon írja le. Csak másodlagosan fedezhető fel a lépések időrendi sorrendje. Már ebből is világos lehet, hogy a történelmi eseményekre való vonatkoztatás legjobb esetben is csak a látottakra való rímelés miatt fordulhat elő, és általában kifejezetten félrevezető kell legyen.

Egy másik, ugyancsak megengedhető álláspont szerint R. Steiner úgy látja, hogy az emberiség meglátott, jövőbeli tudati állapotai részben előre elvehetők egyes mai lelki tanítványok által. Utána olvasható, R. Steiner: „János Apokalipszisa”, előadássorozat 1908.

Otto Hanish, a zarathusztrai orientációjú „Mazdaznan” életreform-mozgalom megalapítója szellemében, Obedörfer megfeleléseket talált az ember fiziológiai fejlődésével, például az idegpályákéval. „Az Apokalipszis”, németül, Mazdaznan mozgalom, Gabloner Str. 7, D-76185 Karlsruhe (Németország).

Egy fejezetenkénti ezoterikus értelmezést kísérelt meg Artur Schult: „János evangéliuma, mint a kozmikus Krisztus Jelenése” és „Világok keletkezése és a János Jelenések könyve”. Ezek természetesen felismerésszerű közelítési próbálkozások, amikhez sok megjegyzést lehetne fűzni.

Még egy megjegyzés a régebbi próféciákhoz: keveset segít, ha a Jelenéseket értelmezésükkor keverik az Ótestamentum próféciáival. Ha egyes helyeken rokon képeket használnak is, a régi próféták jövendöléseit össze kell vetni először a Krisztus előtti időszak történelmi eseményeivel és a megfelelő időtáblákkal. Ez ugyanis megmutatja, hogy ezek a próféták szinte kivétel nélkül az akkor következő eseményekről szóltak, a Krisztus előtti korról és Krisztus koráról: például a babiloni fogságról és a zsidók szabadulásáról, a visszatérésüket követő háborúkról, a zsidók akkori győzelméről, stb.; szóltak a Messiás illetve Krisztus elérkezéséről is (a Messiásról lásd az Ótestamentumról szóló oldalt). Csak egész kevés helyen csillan át ezen túl valami, ami a mi időnkre illetve a Jelenések Könyvében foglaltakra vonatkozik (például Józs 24; 25; 27; 66,15; Dán 7,9-28).

A Ján.kiny.5,6 a hagyományos (keresztény) teológia alapvető látomásaként került kidolgozásra: a bárány, amely feláldozásra került, és mégis állva jelenik meg Isten trónja előtt. Egyházi tekintetben az egyházat olyan helynek tekintették, ahol az Új bevezetésre kerül. Különben a teológusok a János kinyilatkoztatását a "végidei" (eszkatológiai) hittel Isten jövendő "királyságával" összehasonlítva kezelték, különösen Jézus tanulóéveinek ezirányú beszédeivel összefüggésben. Amit Isten Jézussal megkezdett, de nem került befejezésre, tovább fejlődik teljességéig; hasonl. Phil.1,6. Eközben előfordul, hogy az "új menny és az új föld" kezdetét(Ján. kiny.21) már Jézus keresztre feszítésétől és feltámadásától számítják - így a folyamatos, ezirányba vezető fejlődést feltételezik. A János kinyilatkoztatása azonban változásról beszél, amely még szimbolikus értelmezése során is addig nem létező terjedelmet sejtet. A látszólagos ellentmondás a már ténylegesen létező és egy későbbi megvalósulás között csak akkor oldódik fel, ha Jézus azon tudatossága, miszerint többször állítja "Jön az idő és már most..." (Ján.ev.4 és 5) meditáció segítségével követésre kerül. Hiszen ez azt mondja ki, hogy egy szellemileg már jelenlévő később látható szinten is érvényesülni fog.

„A Máté evangéliumában szereplő ’kis apokalipszis’-ről" (csak német vagy angol nyelvű web-oldalainkon).

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A próféciák kezeléséről.

Ide csatlakozik néhány általános gondolat a próféciák kezelésével kapcsolatban. Nem csak János Jelenésekről írott könyve kapcsán, hanem az első századok apokrif irodalmának más, általában rövidebb „apokalipszisei” nyomán, vagy a modern látnokok modern apokaliptikus vízióihoz, amiknek többnyire „vegyes” karaktere van; ezeken túlmenően a legkülönfélébb egyéni „jövendöléshez”. János Jelenéseinek ősképszerű lépései, mint olyanok, ugyanúgy kihagyhatatlanok, mint az embrió illetve egy élőlény fejlődésének lépései, vagy egy misztikus fejlődésének bizonyos lépései, stb. Az azonban az ember kezében van, hogyan teszi meg ezeket a lépéseket, sokat tanul-e a legkisebb lépésekből is és elkerüli a külsődleges megkeményedéseket, vagy nagy katasztrófákra van-e szüksége. Aki a külső világ történéseit vizsgálja, a prófétáktól függetlenül, ugyanazokat a törvényszerűségeket ismerheti fel, akár az egyes ember sorsát szemléli, akár szélesebb összefüggéseket.

A jövő vízióinak nem ősképszerű, így kevésbé alapvető részletei a lelki programok, amik az előzőek alapján egy bizonyos időpontra oly mértékben kifejlődtek, hogy belőlük a jövőben bizonyos események fognak következni, amik egyre jobban behatárolhatók fajtájuk szerint, időben és térben. Ha azonban az emberi törekvések által megváltoznak ez eredeti lelki programok az egyesekben vagy az emberek csoportjában, akkor megváltoznak a jövőbeli részletek is, amennyiben ezek túlmennek az ősképek szükségszerűségén. Ezért változnak a víziók az idő múlásával. Ez különösen azokra az emberekre vonatkozik, akik nem olyan távlatos síkra tekintenek, mint János; az Ő vízióikat adott esetben rövid idő alatt túlhaladják. Mindenesetre az emberiség játékterét az emberi tehetetlenség korlátozza.

A látnokok megérezhetnek homályos impulzusokat, ezek aztán a legpontosabbak; megláthatnak nyilvánvalóbb lehetőségeket szimbolikus formában, vagy akár pontos fizikai történéseket is, amik részleteit, mivel azok csak kismértékben rögzítettek, a tudatalattijuk is vezérli; eltekintve a múltbéli események egyszerű, a jövőre történő kivetítésétől, vagy más, gyakorta előforduló megtévesztő észlelésektől és a teljesen hamis értelmezésektől.

Az ilyen „jövőbelátások” más ellentmondásai nyilvánvalóan berögzült, egymásnak részben ellentmondó jövőképeket tükröznek vissza (*ld. a fejezet végi utalást a „7 utolsó csapásról”, az internet oldalunkon). Ezek az emberiség pszichikai síkján „valós, még nem tisztán eldöntött lehetőségek”, amikhez különböző emberi elképzelések vezettek. A jövőről szóló, ilyen előrehaladó döntési folyamatban minden ember részt vesz, akár tud róla, akár nem.

Egyrészről a Föld egy tudatos, szabad organizmus, és senki sem mondhatja meg Istennek, miképp nyúljon lényének illetve teremtményének ezen részéhez. Másrészről a maga részében az ember is szabadon dönthet egyre jobb megoldási mintákról, hasonlóan ahhoz, ahogy sejtjei viselkedésének is széles változatossága van; - ezt nem az emberi tudat irányítja központosítva, azonban pozitív gondolatokkal, stb. ez mégiscsak megszólítható.

Vagyis a változó gondolatokkal és imával, szeretettel és Isten iránti bizalommal, mentő cselekedetekkel és kegyelemmel sokkal többet lehet elérni és értek is el, mint az a fatalista tartásokhoz közel állna.

A legtöbb esetben a látnokok és a sugalmazott emberek sem tudták pontosan megjövendölni az események időpontját (mai időszámításunkhoz viszonyítva).

Egyes misztikusok érzékelései, amihez a legfelsőbb szinteken időtől és tértől függetlenül minden rendelkezésre áll, és a helyes döntések iránti törekvés földi érzékelési szintje, stb., mindkettő egymástól függetlenül helyes. A kettőt filozófiai értékelés alapján egymás ellen kijátszani, nem felel meg ezen szintek teljesen eltérő karakterének és meghamisítja a gondolkodási eredményt.

„Magán-kinyilatkoztatásnak”

Vissza az oldal tartalomjegyzékéhez

A Jelenések Könyve tartalmához: A hét gyülekezet.

A Jelenések 1. fejezetében János leírja a mennybemenetel utáni elő Krisztus-vízióját. „Megfordultam”, vagy pontosabb fogalmazásban a 4. fejezetben „Jőjj fel ide, …”, „És azonnal elragadtatám lélekben” azt jelenti, hogy itt nem Jézus „száll le” Jánoshoz, hanem János egy időre tudatosan „felemelkedhet” arra a síkra, ahonnan megszólították. Ez igen fontos és nem szimbolikus. „Az első és az utolsó és az élő”, aki „halott volt”, „… és Nála van a pokol és a halál kulcsa”, az Istennel egy Krisztus szól hozzá. Ezzel meg is nevezi azt az általános, sokszor variált témát, ami vörös fonalként húzódik végig az Apokalipszisen: Krisztus áthatol az élet különböző visszamaradt, illetve „sötétté” vált síkjain – ami nem akármilyen fény, de az „igazi Fény”, János evangéliumának értelmében. Elsőben mindent „a felhőkbe állít”, a Krisztus visszajöveteléről megismételt prófécia összefüggésében.

Krisztus képszerűen mutatkozik meg, mint a „hét ázsiai gyülekezet” napszerű tulajdonságú középpontja. „Olyan ruhába öltözött, ami a lábáig ért" – vagyis Lelke mindent átjár, még akaratunkat is, aminek kifejezője a láb; – „mellén arany övet viselt” – a szív szeretete bölcsességhez is kapcsolódik. „Feje és haja fehér volt…” – a szeretettel való ilyen kapcsolat által sugárzik a fő; - „szemei mint a tűz lángjai” – szemei „bevilágítják” a világot; - „lábai csillogtak, mint az aranyérc” – lépéseinek kifelé is tisztító hatása van; - „hangja, mint a vizek zúgása” – hangjában is a Lélek szólal meg; - „Jobbjában hét csillagot tartott” – minden erőt és karaktert jobbjával, ami a jövendőt testesíti meg, von magához; - „és szájában éles, kétélű kard volt” – Ő hozza el a valódi megkülönböztető erőt és differenciálást.
Ez a vízió analógiaként jelenik meg Keresztelő János, János evangéliumának elején leírt látomásához, a Szentlélek galambjával; a hét gyülekezet megfelel a tanítványok elhívásának – például Jn. 1, Mt. 4.18-22.

A „hét gyülekezet” – hét egyház; Jel 2-3 – valóban létezett. Különböző kulturális problémákat, minőségeket és lehetőségeket testesítettek meg, amiket Krisztus kímélet nélkül e gyülekezetek „angyalai” rovására írt. Az „angyal” itt e gyülekezetek földi vezetőire vonatkozhat, a leveleknek nem tisztán értelem feletti a jelentése. Emellett minden bizonnyal abból indultak ki, hogy ezen az egyházak mindegyikét egy angyal vigyázza. Az angyal kifejezés arra is utalhat, hogy a hét város keresztény gyülekezeteit az általuk képviselt erők képviseletében is megszólítják, amik máshol is kifejezésre jutnak.

Lehet annak igazságtartalma, ha az antropozófikus, teozófikus, rózsakeresztes áramlatok, különösebb megalapozás nélkül abból indulnak ki, hogy ezek a gyülekezetek kultúrákat jelentenek. Ezeket egymást követőként írják le. A nyugati kultúra mai átalakulását egy, a horizonton épp csak megjelenő, szelídebb kultúrává vagy az ötödikről a hatodikra vagy a hatodikról a hetedik gyülekezetre való váltással azonosítják. Időnként megpróbálnak kapcsolatot kimutatni egy elkövetkezendő „vízöntő korral”, ami a különböző asztrológiai és New-Age irányzatok szerint kb. 1960 és 2000 vagy akár 2242 között kezdődne, illetve R. Steiner szerint igazi hatékonyságát csak kb. 3500 körül érné el. Emellett még 300-400 éves alkorszakokat is feltételeznek. Még ha ezek a kozmikus ciklusok valós alapokon nyugszanak is, bizonyos dolgokat figyelmen kívül hagynak.

Az apokalipszis, jellegénél fogva, nem „ugyanannak a tizenkét állatövi minőségnek” a ciklikus ismétlődésére irányul. Akkor már jobb lenne egy spirál képét használni, ahol minden egyre magasabb szintre fejlődik. Az emberiség és a világ fejlődésének „kvantum ugrásai” az apokalipszisben azonban nem magyarázhatóak kizárólag a Föld tengelyének folyamatos forgó mozgásával, precessziójával, és annak lelki kísérőjelenségeivel. Ha például a történelmi időt szemléljük, egyre gyorsabb fejlődést látunk. Itt érzékelhetjük a magasabb hatalom beavatkozását. A ciklusokra koncentrálva fel kéne tételezni egy további, nagyobb ciklust az apokaliptikus változásokhoz. Azonban ezek lehetnek azok a behatások is, amikről az apokalipszis beszél.

Ha belegondolunk a kevéssé komolyan vett kutatásokba is, a korai történelmi korok kozmikus változásairól, mint például a naptár, a régészeti leletek, írásos feljegyzések, mondák, H. J. Andersen nyomán, stb., az égi mechanika és ebből következően a korszakok ritmusa sem tűnik már olyan állandónak. Mélyreható befolyások nyilvánvalóan hatályon kívül helyezhetik illetve módosíthatják ezeket. Az időciklusoknak így még korlátozottabb lenne a jelentősége, mint az első öt „gyülekezetnél” – ebben a teozófikus körök, stb. India, Perzsia, Egyiptom és a Káldeusok, Görögország és Róma stb., és az eddigi nyugat kultúráját látják.

Kiegészítés: „Az apokalipszis feltárása” (Helene Möller – 1884 - 1969 – „Rafael arkanygyal írásaiból”, Radona kiadó, Am Buchstein 14/15, D-61250 Usingen) a „7 gyülekezetet” az egyház fejlődésének időszakaira érti – inkább a kozmikus ciklusoktól függetlenül:
1. Krisztus után 33 - 333: küzdelem Jézus tanításának helyes követéséért… .
2. Krisztus után 333 - 633: a korai egyház problémái és hűsége… .
3. Krisztus után 633 - 933: megvilágosodás az Írás által… .
4. Krisztus után 933 - 1233: veszélyek az Egyházban a „hiúság, pompavágy, kapzsiság és érzékiség” által.
(Megjegyzés: ebbe az időszakba esnek az egyházban a háborús és inkvizíciós bonyodalmak.)
5. Krisztus után 1233 - 1533: „Az egyház tisztátalansága és önvágya”, amit tömeges „kiesés az egyházból” követ.
(Az említett könyv további része a Katolikus és Evangélikus egyházat a „két tanúként” – Jel 11 nyomán – ismeri el, vagyis összetartozó partnereknek.)
6. Krisztus után 1533 -1833: külsődleges kereszténység.
(Megjegyzés: ebben az időszakban jött létre a racionalizmus és a régebbi, mechanisztikus természettudomány.)
7. Krisztus után 1833 -2000: sok érintett egyház és Isten egyenlősége.
(A továbbiakban az említett könyv a Krisztus közelgő visszatérésével foglalkozik, ahogy az a Jelenések könyvének további részeiben meg van írva. Ezt egy több oldalról megvilágított kozmikus eseményként értékeli. Bár túlnyomórészt a régi helyzetképet használja az Istentől távol állók nagy háborúival; azonban ezzel szembeállítja azt, hogy „a népek imája Istenhez” ezt megváltoztathatja; és különösen azt, hogy a komolyan hívők „csatlakozhatnak” Istenhez és az Ő inspirációjához, ami által a közelébe emeltethetnek fel.

A Jelenések további írásaihoz képest a „gyülekezetek” olyan szintet jelenítenek meg, ami még egyedül a külső élet tudatának erejével felfogható.

A „hét gyülekezet” és a mai egyházak – (a német és angol nyelvű oldalakon további szemelvényekkel a Jelenések 1 – 3-ból).

a.) A hét korai egyház Kis-Ázsiában

Tábla